„Már nem érdekel a jövő.
Ülök egy albérleti szobában,
arra a nőre gondolok, aki miatt
elhagytam a másikat, aki szeret.”
Meséltem már arról ugyanezeken az oldalakon, hogy épp én voltam a sofőr, amikor Beszédes Istvánnal, Sinkovits Péterrel és Végh Attilával kisebbfajta költői karavánra, költészetnapi kismaratonra indultunk idén tavasszal, április 9-én (első állomáshelyünkre, Doroszlóra…), s amikor beszélgetésünk teljesen véletlenül olyan irányba kanyarodott, a hátsó ülésen utazó Pista elmondta: Vatai Zoltán barátom meghalt. Nem tudtam róla, engem akkor, ott a volánnál ülve megdöbbentett ez a hír… S mégis, barátomat elbúcsúztattuk már az elmúlt hetekben, becsülettel, nyugodjék hát békében! Mi pedig haladjunk – ahogyan utaztunk is aznap – tovább. Doroszló felé. Ott olvasta fel ugyanis a fent idézett Ez van című versét Végh Attila hírlapos kollégám és barátom, József Attila-díjas költő.
A költemény így folytatódik: „Én is szeretem persze, mégis / eljöttem tőle, mert a másikat, / aki nem szeret, jobban. / Ha jobban szeretném azt, / aki szeret, jobb lenne nekem. / Hogy a másik nem szeret: / tudom, de nem érdekel. / Ha szeretne, jobb lenne nekem, / de a másiknak, aki szeret, rosszabb. / Őt vigasztalja, hogy a másik / nem szeret, engem pedig vigasztal, / hogy ő legalább igen.” A doroszlói tűzoltóknak, no és persze vendéglátónknak, Lennert Tímeának ezúton is köszönjük a meghívást, és a nagyon ízletes vacsorát…
Nem árulok el azzal sem nagy titkot vagy újdonságot – hiszen, aki rendszeresen olvassa a Magyar Szó hétfőnként megjelenő mellékletét, az Üveggolyót, tudhatja rólam –, hogy az utóbbi időben a megszokottnál is többet foglalkozom Laták István (1910–1970) délvidéki magyar költő, prózaíró, publicista életművével, illetve a zentai Történelmi Levéltárban az író családja által letétbe helyezett hagyatékának feltárásával. A levéltári anyaghoz azonban semmi köze sincs annak, hogy a szerző 1929-ben, Szabadkán megjelent Düh című elbeszéléskötetében adta közre Kettőt szeretek című novelláját. Legyen akkor hát ez most egy olyan mellékszál ebben a történetben, amelyet most sebtében megnyitunk, és nyomban el is varrunk helyben. Helyi érzéstelenítés mellett. Ugyanis: „Mi szükség van akkor a / másikra, kérdezhetnénk. / Buta kérdés. Mindig kell egy másik, / aki nem szeret. Ez a dinamizmus. / Az élet nem más, mint az / eltérő szeretésmennyiségek árama. / Néha beáll az egyensúly, valaki / épp annyira szeret, mint én őt. / Ilyenkor halálszag terjeng. / Választhatunk: unalom vagy szenvedés” – olvasta fel Végh Attila kollégám Ez van című versét Doroszlón, én pedig ott ültem mellette, s jutott eszembe Laták István elbeszélése – amit ő minden bizonnyal nem ismerhetett. Hiszen a kettő, mintha egy tőről fakadna, a kettő akárha azonos volna. Még ha nagyjából nyolcvan év is van a két mű keletkezése között… Kilométereket nem számolunk! Laták így fogalmazta meg prózában ugyanezeket a dilemmákat: „(– Badarság!)
Mondom a vörösnek: szeretem, nevet; mondom a feketének: szeretem, ő is nevet; megőrülök.
(Melyiknek hazudtam? Melyiknek mondtam igazat?)
Belecsókoltam a vörösbe, a düh rázott: egy fekete árny suhant el közöttünk. S csókoltam vad erővel a feketét, s a szemem, az ijedten bujkáló szemem hajvörösségtől, szemszürkeségtől káprázott.” Én pedig nem szeretnék most semmi mást – és valljuk meg, célnak ez éppen szerény –, csak a két, időben és térben egymástól távol eső szerző két, egymástól független művét egymás mellé állítani. Még ha ezzel talán túl is lépem azokat a kereteket (előre is elnézést kérve!), amelyeket a megengedett, szokásos idézetmennyiség jelent egy-egy ilyen sorozatban. „Vak gyűlöletben sokszor imádkoztam: »Ó csak a szívükbe kacaghatnám a gyűlöletemet! Csak tudnám őket úgy szeretni, hogy fájna nekik, hogy minden magamra pazarolt átkom a fejükre szállna!... «
Ott él az egyik a másik csókjában, pedig nem tudják egymást, csak én tudom őket, csak én.
És szomorú vagyok és sápadt…” – tette még hozzá Laták István nagyjából nyolc évtizeddel ezelőtt, majd pedig így folytatta: „Csókommal ámítom őket, csókjaikkal ámítom szívemet és számat.
Hazudok egyiknek, hogy a másikat szerethessem; csókolom egyiket, mikor a másikra gondolok.
(De melyiknek hazudtam?)
Mondom a vörösnek: szeretem, nevet; mondom a feketének: szeretem, ő is nevet.
Miért nevetnek, mikor én szomorú vagyok és csókolok?
Égek a vörösnek égő hajában és százszor is elimádkozom: »szabadíts meg a gonosztól, ámen«.
Átkozott ez a lány! Hajából tűz árad, meredt, szürke szemű, fehér arcában frissvérszín ajkak. Alázatos és hódító. Hideg – és mindig nevet.
A fekete démon szívem körül úgy les, úgy őgyeleg, sötétbelátó, fekete szemekkel a szememen át rábámul a véremre, barnabőrű ujjait a hajamba mártja, kacajából koszorút fon a fülemre s trónol, mint az Ártatlanság.
És nevet, csak nevet.
Kettőt szeretek: egy vöröset, egy feketét…
– – – – – – – – – – – – –
(Miért nevetnek, mikor én szomorú vagyok és csókolok…?)”
Ott ültünk hát a viszonylag kisszámú, de annál értékesebb doroszlói közönség előtt, miközben Végh Attila kollégám versének utolsó versszakához érkezett: „Aztán megunjuk a szenvedést, / és visszaköltözünk ahhoz, aki szeret. / Persze mi még mindig azt a másikat / szeretjük, de most legalább valaki szeret. / Mert azt elfelejtettem mondani, hogy / ha senki sem szeret, az is halálos. / Tehát visszaköltözünk az egyikhez, / leülünk vele a tévé elé, / próbálunk nem gondolni a másikra.”
A végére pedig maradt még a következő négy sora:
„Amikor egy szereplő elhallgat,
hallani, ahogy a rökamié alatt
mocorog a zsírpapírba csomagolt érc,
kaparász a poros cimbalom.”
Csak ennyi.
Azt hiszem, soha nem is kell majd jobb bizonyság arra, hogy az irodalom kortól és földrajzi távolságoktól – a közigazgatási határokról nem is beszélve – mindig csupán egy, egyetlenegy, de az oszthatatlan… A párhuzamok pedig akkor is ott vannak, ott rejlenek benne mélyen, ha épp nem szemet szúróak, vagy alkalmasint nem vesszük észre azokat.
