Szinte nincs olyan nap, hogy székvárosunk főterét ne lepné el egy-egy külföldi turistacsoport, közöttük oly idős hölgyek és urak, akik már alig csoszognak, mégis elfáradtak messze földön híres tartományunkba, s annak fővárosába, hogy megismerkedjenek nevezetességeivel. Egy alkalommal a főtéri templom bejárata előtt norvégekbe ütköztem, de legtöbb a német, az angol, az olasz csoport, már amennyire ezt visszafogott idegen nyelvtudásom alapján meg tudom állapítani. Norvégul ugyan egy árva szót sem tudok, mégis meg tudtam értetni velük, hogy az isten háza, amely előtt állnak, a katolikus hívőké. Nem győztek hálálkodni „segítségemért”. Hazatérve bizonyára emlegetni fogják, milyen udvariasak, kedvesek és közvetlenek Szerbia polgárai.
Viszont az a három olasz öregúr, aki ugyanezen tér sarkán egy kővályú előtt lecövekelve nem győzvén az ég felé emelgetni a kezüket, hazatérve aligha költik rólunk jó hírünket. Kíváncsi voltam, mi volt hangos megütközésük oka. Távozásuk után magam is megszemléltem a kővályút. Semmi újat nem találtam rajta. Száz meg száz van hasonló belőle a városban, sugárutaktól kezdve a mellékutcákon át a játszóterekig. S mint ez, a főtéren felejtett is, kiszikkadt földdel és szeméttel van tele. Legújabban pedig cigaretta véggel. Ennélfogva akár nyilvános hamutartóknak is nevezhetnénk őket.
Nem ennek voltak szánva. Utcai virág-, dísznövény tartóknak. Akik kihelyezték őket, talán a városi park és közterek dolgozói, környezetbarátok „lökést” próbáltak adni a polgároknak a szebb és tisztább városért való ténykedésben. Bíztak abban, hogy az amúgy elültetett, kihelyezett virágokat, dísznövényeket az emberek őrzik, ápolják, megvédik a kiszáradástól, tehát rendszeresen öntözik, mintha a saját cserepes kedvenceik lennének.
Sajnos, nem így történt. Elhanyagoltuk őket. A kővályúk földje kiszikkadt, a beleültetett virág, dísznövény elhervadt, tönkrement. Ezek az újkori „virágcserepeket” hamutartónak használja a leleményes utcai dohányzó. S mi, többiek még örülhettünk is, hogy a csikket nem dobálják szét füstölgő társaink, hanem a szóban forgó kővályúkba oltják.
Különben ezek a kőedények nem kis pénzébe kerülhetett a városnak, még akkor sem, ha esetleg a virágtartókat a rabokkal öntették. És az sem mellékes, hogy a városnak azt a pénzt ugyanazok az adófizetők adták, akik a rájuk bízott utcai virágcserepeket nem tudták megbecsülni, eredeti rendelkezésüknek megfelelően gondjukat viselni.
Nem vagyok benne biztos, hogy az a három idős olasz turista, aki megcsodálta Közép-Kelet Európa legnagyobb köztéri hamutartóját, a legszebb benyomásokkal tért haza tőlünk. Hátha még tudták volna, hogy Újvidéken nem egy ilyen „hamutartó” található, hanem tele van vele a város!
