Ha ma élne, Rousseau csakúgy a furcsa, különc, nehezen alkalmazkodó, túlontúl érzelmes emberfajtához tartozna – holott ezt a típust ő maga teremtette. Amit kortársai hűvösen megkomponált elméletekkel adtak közre, ő a magamutogatás expresszív lélekrajzával. A XVIII. században tartunk, amikor a jelszó mindössze ennyi: vissza! Vissza a természethez, vissza a város világából a faluba, az ész tartományából az érzelmekhez, az úri társadalomból a néphez. Műveivel Rousseau is ehhez igazodott, helye és szerepe azonban nem egyértelműen bemérhető.
Még a lázadó attitűdje sem. Halasy-Nagy József például arra figyelmeztet, hogy hamisan él a kép bennünk az észkultúrával szemben fellépőről, hiszen „a genfi órás fia” voltaképpen úgy vélte, a természet nem ellensége az észnek, sőt, annak tökéletes megmutatkozása, e képletben az érzelem pedig „csak” munkatárs, amolyan lendítő erő. Bertrand Russell ezt azzal toldja meg, hogy az ész elutasítása a szív kedvéért ez esetben nem jelentett különösebb előrelépést; mindez nem is volt téma, amíg az értelem a vallásos hit pártján állt. Az angol gondolkodó egyébként Rousseau-t nem is tartja „igazi” filozófusnak, mondván, elméletéből hiányoznak a megalapozott argumentumok, érvelései nem cáfolhatóak, mert nem is ígéri, hogy bizonyít valamit.
Szintén Russell állapítja meg róla – fanyar és elegáns angol humorral –, hogy „nem sok volt meg benne a hagyományos erényekből”. Ma már kimondható, az úgynevezett francia filozófus-írók sorába tartozó Rousseau időnként gazember módjára viselkedett, átejtette legjobb barátait is, hol katolikus, hol protestáns, ahogyan érdekei kívánják. Többször menekülni kényszerült, kiutasították, száműzték. Negyvenéves koráig szinte teljesen kívül élt a társadalmon, nem véletlen tehát, hogy gyűlölt minden megkötöttséget, korlátot. Tizenkét éves korában abbahagyta az iskolát, különféle szakmákkal próbálkozott, de egyik sem kötötte le. Idővel aztán tehetősebb hölgyek tartották el, mint például tíz esztendeig egy bizonyos Warrensné, akin osztozott annak már meglévő barátjával. Amikor ez a férfi meghalt, Rousseau így vigasztalta önmagát: „Kár, de legalább megkapom a ruháit”. Később Párizsban elvett egy írástudatlan, ronda és műveletlen szobalányt, öt született gyermekük lelencházba került. Többszöri levélváltás után végleg összeveszett Voltaire-rel, aki Rousseau-t kártékony őrültnek tartotta, ő viszont Voltaire-t az istentelenség hirdetőjének, aki lelkében gonosz. Angliába menekülve Hume istápolta, de vele is összekülönbözött, megszökött tőle. Élete utolsó éveit Párizsban töltötte, nyomorogva. Rousseau mindeközben melegszívű embernek tartotta magát, minden bűnét a körülményekkel próbálta megmagyarázni. Erről szól a Vallomások c. remekműve, talán teherletételként, talán az exhibicionizmus úttörőjeként. A mindvégig való őszinteségét többen is megkérdőjelezik (például Szerb Antal), e „perverz kitárulkozásról” ugyanakkor Babits úgy véli, „az igazi irodalmi érték nem a szándékolt őszinteségben van, inkább a lírai őszinteségben, ami kitör a lélekből”. Esztétáknak, pszichológusoknak való talány és furcsa indíték garmadával található ebben a műben, ezek közül most csak egyet említünk. Kiderült tehát egy alkalommal, hogy Rousseau lopott, de amikor kérdőre vonták, egy fiatal szobalányra kente a dolgot, akit meg is büntettek. Rousseau utóbb így mentegetőzött: „Sohasem állt távolabb tőlem a gonoszság, mint akkor; talán furcsának és kegyetlen dolognak tűnik, de mégis igaz: éppen a lány iránti gyengéd érzelem mondatta velem, amit mondtam. Őt láttam magam előtt, és az engem ért vádat csupán csak az első olyan személyre hárítottam, aki lelkemben megjelent”. Nos, az írói eszköztára bőséges, így elemezhető, boncolgatható, s bizonyára számos érdekes tanulmány lát majd napvilágot, mint például a győri Műhely c. folyóirat legutóbbi számában is (Maurice Blanchot és Marsó Paula tollából), végigjárva a „mindent kibeszélés” szenvedélyes írói kísérletét, midőn valaki nyelvi közvetítéssel „a saját élete fölé akar kerülni”. Mindez persze egy közelgő dátumot is jelez: háromszáz esztendővel ezelőtt (1712. június 28-án) született Jean Jacques Rousseau, a középkor élet- és világfelfogásával gyökeresen szakító, nagy hatású gondolkodó és író. Akit mellesleg a romantikus mozgalom atyjának neveznek szintén, és akit hasonlóképpen a világirodalom egyik legnagyobb rétorának tartanak azóta is.
