Hangszigetelt szoba, természetellenes csönd, halott fehér arc, sem zene, sem madárhang, csak magányérzet. A ponttá zsugorodott lény próbálja a fölülemelkedettek közönyét elérni, ajtón kívül marad a híradó, a számlák, az elromlott kerékpár, a törött létrafok, a sok idegölő gond. A valóság. Nem hiszi a mennyországot vagy a poklot, mert úgy érzi, előre megkapott jutalmat, büntetést, és most szabadságában áll akár elvonulni is. Közben nem ennyi volt. Közben csak a haláltól fél, ami incselkedik vele és a gondolataiból kilépve megáll a kertben, árnyék lesz a házfalon. Káprázat, újabb rossz jelek, menekülésre tett kísérletek, férfias kirohanások.
Papírsárkány a piac fölött, ismétli magát a nyár. Álom tavalyról, évforduló, fényszögek és a többi. Friss borsó és zöldbab, már olcsóbb a paradicsom. A férj megverte a feleségét, erre azt mondja az asszony – önkritikát és megbánást gyakorolva –, hogy tulajdonképpen jól van, mert tényleg nem értett a szóból. Na, erre nézni kukán, mert nem először így! Sírva ütni a fejet a falhoz, hallatán ilyen késztetés jön, mélyről és igaz döbbenettel. Hogy fél-e, miféle kérdés – régen túl van azon.
Van, akin nem lehet segíteni, mint például rajta sem: kezében kosár alma, kosár borsó, ráadásul hétrét görnyedve cipeli vállán a sorsot. És még büszke is, mert jó tanítvány! Másra mire lenne? Tűrni kell, tanították nőnemű elei, vagy ha nem tetszik és lázad, jönnek a pofonok, a mondatok, hogy mehetsz istennek világába, anyádhoz panaszra, aki így elrontott, vasvillával verlek ki a házból! Utóbb csak idomított jószág módjára kel, fekszik, dolgozik, rabszolga alanyi jogon, mellesleg a férj minden kudarcának az oka, mert ugye erre is jó az asszony. Hogy soha se vettelek volna el! Száz éve így? Ötven? Ugyan! Mi változott?
Képzeljem csak, talált egy személyi igazolványt, még aznap megkereste a tulajdonost. Háromnegyed órát biciklizett a tűző napon, a szomszéd faluba vitte házhoz. Kapott kétszáz dinárt, köszönöm, fordulhatott is vissza. Műkörmök, minden ujjon gyűrű, egy ilyen nő mit keresett a kishegyesi piacon? Szalonban alakított bundájú öleb, két garázs, kapucsöngő, riasztó, divatos fák és bokrok. Hogy ki vagyok és honnét, kérdés semmi, viszontlátásra! Kifelé menet a nő lehajol, hogy a kutyát majd kézben, erre a melle fölött félrecsúszik a blúz. A vörös csíkok nem a kutya körmei vagy a málnabokrok! Lehet, hogy egyszerűen csak szerelmi mámor, szenvedély nyoma és lehet irigyelni? Ki tudja, kinek itt a jobb?
Fenyőillat, reggeli párában a völgy, mókusok gondtalannak tűnő játéka a csúcsukkal összeérő fákon. Bár ne féltél volna annyira a kórháztól, de szerencsére az eredmények rendben, vagyis még műthető. Válaszokat keresünk, a múltba irányított indulatainkkal jobban múlik az idő. Borotválás, altatás. Visszhangos folyosón toporgás, a hozzátartozó saját sorsba szorul: most kellene egérút! Ha előbb találkozunk, végtelen futás a lét, játékos mezőkön jóság. Ehelyett az orvos újra és újra, mint végtelenre állított lejátszó: rosszindulatú, sejtek, burjánázás, túlélési esély, százalék. Otthon lelkes térítő tolakszik az ebéd és a kávé közé, a gyógyulás útjáról mesél. Terjed a környéken a rosszhír. Estig a részvétbe is belefárad az ember, kergetne inkább lepkét az álommezőn búzavirágok és pipacsok között, habár mint vércseppek az utóbbi, sebzett szárnyú angyalok nyoma. Fáj a lelked, az állapotra nincs jobb szó, de a lélek szépelgő és divatjamúlt, kilóg a „húzz már arrébb hülye banya” világból, utóbbi mondat egy kedves arcú ifjú tanácsa, mielőtt lesodor az útról.
Azért jött vissza, mert az a haj az arcába hullott, az illat visszahúzta. És a nő szavai, hogy addig úgy sem halsz meg, amíg nem voltál az enyém! Máskor kikérte volna az efféle birtoklást, neki egy nő ne mondjon ilyent, de most az életét jelenti, a hosszabbítást. Lehetne hálás, de nem az, mert azzal csalja, aki jön. Nem kell érteni, közhelyeket inkább, például hogy ilyen az élet. Vagy bevallani, hogy fél és menekül.
