Tito arcképét a tisztelői a mai napig fönnhagyták a falon, persze nem a közhivatalokban, noha valószínűleg ott is maradtak olyanok, akik szívesen látnák ott. Titográd ugyan visszanyerte eredeti nevét, de Szerbiában s talán még egyéb volt országrészekben is akad utca, tér, ami az ő nevét őrzi. Kultusza azonban múlófélben. Egykori országa Szabadkán immáron már csak néhány négyzetméterre zsugorodott, de azért ott zászlója még fennen lobog, emléke él.
Sok helyen viszont ponyvára került. Hogy úgy mondjam: oda süllyedt. Arra a ponyvára gondolok, és arról a ponyváról van szó, amelyről valamikor a filléres fércműveket árusították, ezek az alkotások innen is kapták máig élő nevüket. Ponyvaregények ugyanis ezen a néven ma is forognak közkezeken.
A minap egy utcai árus ponyváján a sok kicit-kacat között egy tekintélyes, jól megőrzött Tito-album állított meg. Nem először találkozom Tito-művekkel a ponyván. És nem csak a Marsall műveivel, amelyeket tulajdonképpen nem is ő írt, hanem mások róla. Most mégis egy sóhajféle szakadt fel belőlem: hát ide jutottunk, druzse Tito?
Pedig hát a ponyva, mint olyan, az írott művek számára nem is olyan megalázó. Mármint, hogy oda kerülnek, az út szélére. Itt nemcsak feledésbe süllyedő volt állami férfiakról szóló díszes albumok kínálgatják magukat, hanem Zolák, Tolsztojok és egyéb nagyságok, mondhatnánk, hogy az egykori fércművek helyét az egykori és mai csillagok foglalják el. Mintha ez volna a világ természetes rendje.
Mákszemnyi káröröm nincs bennem, hogy Tito a ponyvára került, s ha nem is voltam megszédült rajongója, egyszer a nevét VILÁGSZÓ-vá kiáltottam, egy vezércikknek szánt, ám verssé magasztosított művecskémben, mely országos hírűvé tette anevemet, ugyanis ez a nyúlfarknyi föllángolásom egy akkor még létező ország tán minden köztársaságát bejárta.
Azóta sok minden történt, Tito országa darabjaira hullott, ő maga pedig a legfelső polcokról a ponyvára landolt.
S miközben, az idő múlásával sok minden történt, idővel az embernek nemcsak a felöltője, olykor – többek között – a keze is itt-ott bepiszkolódhatott. Kezet kéne mosni. S ha másutt nem adódik erre alkalom, hát egy köztéri szökőkútnál. Akad ilyen néhány a székvárosban is. Egyiknél még szappan is kínáltatik hozzá. Szappanszobor képében.
Csupán csak egy emberöltő előtt ki gondolta volna, hogy székvárosunkban szobrot emelnek a Marsall tiszteletére? Pedig megtörtént. Igaz, nem tartós anyagból, márványból, bronzból, inkább korunk terjedő divatja szerint mutatandóból. Például szappanból. Persze neves szobrászunknak korántsem az volt vele a célja, hogy kézmosásra használják, különösen azok, akiknek fölerősödő kézmosási ingerük támadt.
A ponyvákra süllyedt könyvekről befejezésül pedig csak annyit, hogy ez még mindig illőbb egy ember szabású majomhoz, mintha könyvmáglyákra dobálnánk a Zolákat, Andrićokat és Aranyokat.
