A nagy fogadalmak és elhatározások megvalósulását gyakran igen egyszerű, apró-cseprőnek tűnő dolgok akadályozzák. Egy gyógyüdülőben például – segítség nélkül – sokak számára már a zokni felhúzása is szinte megoldhatatlan feladat. Merthogy az ember önmagára van utalva. A nap viszont ezzel kezdődik: a zoknival. Igaz, kéznél van a hosszú nyelű cipőhúzó, alul két kampócskával, ügyesen beleakasztható a zokni felső két szélébe, s már rángatható is finom mozdulatokkal felfelé. Ha nem sikerül elsőre, a mozdulatsor ismétlendő: szépen kitágítani a zokni felső részét, belehelyezni a lábfejet, s koncentráltan folytatódhat a huzigálás. Ettől kezdve már szinte gyerekjáték elindulni a hosszú folyosón, a megadott időpontban jelen lenni a meghatározott számú ajtó előtt, hogy aztán következhessen a terápiák sora: üldögélés a mágneses térben, ultrahangos kezelés, a felrakott szivacsszerű lemezekből zsibongó áram szivárog, pezsgőfürdő, torna a meleg vizes medencében, majd gyakorlatok a tornateremben. A délelőtt gyorsan elszalad. Aztán ebéd, majd alvás.
Ám mitévők legyünk délután, különösen, ha szinte állandóan szemerkél az eső? Egyesek kártyáznak, mások sakkoznak, a nők pedig szerencsésebbek, ők kifogyhatatlanok a témákból. De este szinte kötelező a belgrádi tévé híradója. Még a választások második fordulója előtt tartunk, a hatalmas tévéteremben elhelyezett öblös ülőkék első sorában, kissé elkülönülve, két idős férfi, éppen úgy, mint azok ketten a Muppet Show-ban. Amikor a képernyőn Tadi ć jelenik meg, neheztelően felhorkannak, ingerülten dobolnak a mankóikkal, ha Nikoli ć lép a színre, ájtatosan figyelnek, mintha maga a csoda elevenedne meg előttük. Napokkal később már a koalíciós esélyekről érkeznek a hírek, a közönség figyelme lankad, inkább egymás között beszélgetnek, egy hír azonban élénk zsongást idéz elő: egy fiatal belgrádi anyuka – nyilván hallucinálhatott – felszabdalta újszülött, negyven napos csecsemőjét. Még néhány képsor, a kulturális hírcsomagnál már alig négyen-öten maradunk. A rá következő napon a híradó nyitóképe: az előbb említett két politikus – közös sajtótájékoztatójukon – mosolyogva kezet fog. A legtöbben máris elindulnak a vacsoraterem irányába. „Mi értelme van bekukucskálni a politika hasadékaiba?” – így az egyik távozó. „Megint csak kiderül – válaszolja elhaladtában a másik –, törékeny alapokra szeretnénk bonyolult épületet emelni.” És elméláznak még azon, mikor vesszük a bátorságot felismerni a reális problémákat, s kinek jó ez a hosszan tartó közös (közösségi) álom, miközben szinte meggyűlöljük azokat, akik fel akarnának ébreszteni bennünket. Vagy éppen az álmaink és a mítoszaink tartanak még életben bennünket? Ragaszkodunk ezekhez az „ajándékokhoz”, s érdekes módon mintha a vitalitásunkat is ezekből eredeztetnénk. Mindenesetre az illúziógyártásban utolérhetetlenek vagyunk. S ha a meglévőek fogyóban vannak, gyorsan teremtünk újakat... A beszélgetés a dohányzóban folytatódik, ami ugyan csak némi szépítéssel és jóindulattal nevezhető dohányzónak, de mindenképpen törzshely a bagósok számára, amolyan esőtől védett kuckó, a parkoló szélén: egy nyitott fészeroldal padokkal, nagy, henger-alakú hamutartókkal. A különféle betegségekről – akár egy gyorstalpaló szemináriumon – itt mindent megtudhat az ember, tömör összefoglalók prezentálják a betegség megjelenését, az operációt, meg az itt kiírt terápiákat. Ezek az ismertetők tehát rendszerint rövidek, mert mindenki szóhoz akar jutni. Közben mintha az idő is megállna; egy koros asszonyság érkezik, a ruhája: fekete alapon fehér pöttyök. Fekete kendőben – és az elmaradhatatlan fekete retiküllel. Az idős nénik így néztek ki húsz, negyven, hatvan évvel ezelőtt is. Egyébként nincs nagy divatozás, mindenki a praktikusságot részesíti előnyben, kihívóan öltözködni ilyen helyen nyilván stílustalan lenne. Újak érkeznek tehát, mások meg távoznak, mint a két Muppet Show-s öregúr is, így a politikai barométerem kissé elbizonytalanodik. Az egyik dohányos viccmesélésbe kezd: „Ismeritek azt, amikor a szerbiai vezetőség utazik a repülőgépen?” Közben azonban megcsörren a mobilja, az asszonya hívhatja, mert hosszasan ecsetelni kezdi, hogyan telt el a mai napja, odébb sétálva folytatja a részletes beszámolót, majd – rólunk megfeledkezve – a vacsorázó felé folytatja az útját, mi pedig ott maradunk, tanácstalanul, hogy mi történik a repülőgép utasaival – a csattanó elmarad. „Holnap a mágneses terápiával kezdem” – mondja az egyik, merthogy valamit mégis mondani kell.
