Igen, hajlik, állítja a nóta, és hajladozás közben hullik a levele. Ez utóbbi nem most következik be, nyár elején, hanem majd ha föltámadnak a késő őszi szelek. Egy másik dal meg azt állítja, hogy lehajlik az ága. Mármint a jegenyének. Állítólag van a sarkon egy ház, az udvarában egy jegenyével, annak az ága hajlik le. Így hívja a dalszöveg. A valóságban azonban minden ép, egészséges jegenyének az ég felé törekednek az ágai.
Most mondaná is bizonyosan szegény, megboldogult Laták Pista bácsi, a költő, utazva valahol Topolya és Mohol között a kollégákkal, s a kocsiban a bekapcsolt rádióból hallgatva a jegenye földre hajló ágáról szóló nótát, mondhatná huncutkás hangján, hogy müdall, müdall, így rövid ű-vel két ellel. Mert csakugyan az, még ha kedves is a fülnek. Egy igazi, valódi tőről serkent jegenyének nem hajlik le az ága, még a kedvesem udvarában sem, csupán a müdallban.
Tudom, mert nagy szerelmese vagyok a jegenyének. Egyszer, réges-régen a Balatonnál járva elsősorban nem a tó szépsége ragadott meg, hanem a déli partján végigvonuló jegenyesor! Nem tudom, meghagyták-e ezt a csodálatos fasort a természetvédők, ott, ahol lakom, abban a városban örömömre rengeteg a jegenye. Szétszórva magánosan hajladoznak vagy hosszú sorokban, a sorokban állókat, alattuk bolyongva, mindig megszámolom. Nem tudom Újvidéken, mert erről a jegenyés városról van szó, az illetékesek vezetnek-e nyilvántartást a jegenyékről meg a madárcseresznyefákról és hát a platánokról is, mert azok is jelentős számban fordulnak elő városunk utcáin. Lakhelyemet a fák városának is nevezhetném, itt járván egy külhoni barátom elragadtatva jegyezte meg: nálatok a háztömböket valóságos ligetek ölelik körül! (Ebből a szempontból csakugyan nem panaszkodhatunk.)
Őgyelgek ezeken a „ligetes” utcákon, számolgatom a jegenyéimet, simogatom a hársak, a szilfák törzsét, ezen utóbbiakét valóságos páncél védi, nem úgy, mint a platánokét, akiket magamban vedlő törzsű fáknak nevezek.
Igen, a platán törzse a megérett, száraz héját leveti magáról, s ebben az igyekezetében jómagam is segítem. Meg-megállva alatta a fölperdült hájakat lepeccintem róla. Bizonyára hálás érte a fa, mert nemcsak a fölösleges rongyaitól szabadul így meg, hanem azoktól a férgektől is, akik az ilyen rongyfoltok alatt húzódtak meg.
De térjünk vissza még egy lélegzetvételnyire a jegenyéimhez. Állnak mozdulatlanul, méltóságteljesen, mintha a város nyugalma felett őrködnének, vagy hajladoznak a szélben, de sohasem, a legerősebb viharban se a földig, tudtommal derékba tört jegenyéről még nem röppentett világgá hírt a meteorológia.
A fákat tehát nemcsak a népdalok vagy a műdalok énekelték meg, hanem a költők is, a róluk szóló talán legszebb verset egy honfitársunk írta, megsejtetve olvasóival a „fák kimondhatatlan tetteit”.
Végezetül, és ha az itt leírtak ellenére mégis marad a dilemma, mi van, ha annak a nótabéli jegenyének csakugyan lehajlik az ága? Erre az a szegény, árva jegenye tudna válaszolni.
