Azok a furcsa kilencvenes évek! Amelyekről mind több szó esik mostanság. Ez az időszak azonban (bár önmagában véve ez is döbbenetes) egyre inkább kifakul az egyén emlékezetéből, s aki nem vezetett naplót, csak az idegrendszerében érzi azt az eltávolíthatatlan sötét és zavaros gomolygást. Annyi persze könnyűszerrel konstatálható, hogy Szerbia – Kelet és Nyugat mezsgyéjén – képtelen volt lezárni egy korszakot, sőt – egyes politológusok szerint – azóta el sem mozdultunk. S mivel hiányzik a nyílt párbeszéd a társadalommal, nem sikerült megformálni egy új, előre mutató nemzetstratégiát sem. Mások úgy vélik, a felelősségvállalás hiánya folyamatossá tette a morális válságot, a politizálás fondorlatokban merült ki, az „EU is, Koszovó is” jelszó pedig nem más, mint a nacionalista ideológia életben tartása. E megmerevedett állapotban a közélet erőterét a pártstruktúrák foglalták el, ami egész egyszerűen csapdahelyzetnek minősül.
Mindebben helyezkedik (helyezkedett) el a sajtó. Ilyen értelemben lapoztam bele ismét egy – a pályáját általam figyelemmel kísérő – vajdasági diáklány szakdolgozatába, amely egy felnőttképző intézet számára készült, tárgya pedig a sajtó szerepe Szerbiában 1987 és 2000 között.
Előszavában az írásmű emlékeztet többek között Marsall McLuhan tömegkommunikációs elméletére, mely szerint négy korszak különböztethető meg: az írásbeliség előtti fázis, az írásbeliség kialakulása, a nyomtatás (melynek hátulütője a nacionalizmus kifejlődése), végül a negyedik korszak, amelyben ma is élünk, erre pedig az elektronikus tömegkommunikációs eszközök térnyerése a jellemző. Mindenesetre napjainkban a média központi szerepet játszik a világ dolgainak értelmezésében, például teljesen átvette a templom és az iskola szerepét, összeforrt a kultúrával, stb. Ilyen vonatkozásban a propaganda kifejezés „a közönséghez eljuttatott információ tudatos irányítását feltételezi, amellyel annak kreátora és feladója előnyösebb politikai helyzetre kíván szert tenni”. Ugyanakkor média és politika viszonylatában a kölcsönhatást illetően négyféle variáció állhat fenn: csere-, verseny-, ellenfél- és párhuzamosság-modell. A tanulmány szerint a szerb sajtóban (a jelzett időszakban) főképp az utóbbi kettő ismerhető fel. Josip Broz Tito halálát követően térségünkben két markáns politikai irányvonal szeparálódott, a szerb hegemónia-törekvés, valamint az aszimmetrikus szlovén–horvát modell. A már akkor is labilis koszovói állapot ütötte le az alaphangot a nacionalizmus számára, annak ideológiai megalapozása pedig a szerb értelmiségi réteg kezébe került (Memorandum). A domináns népcsoport érdekeit favorizáló míting-korszakot követően a háborús életforma természetszerűvé vált, ugyanakkor célként határozódott meg a szerb népet feloldozni a történelmi bűntudat terhe alól, valamint helyreállítani a szerbség teljes nemzeti és kulturális integritását. A sajtó persze mindeközben maga is „harcolt”, különösen a veszteségek kezelésében, vagy mondjuk a boszniai összetűzéseket belviszályként feltüntetve (a bosnyákok „székekkel verik agyon egymást”), mígnem a kilencvenes évek közepétől (a daytoni szerződést követően) történtek lépések ugyan a sajtó szabályozására, de – mint azt egy jeles belgrádi újságírónő megállapította – azok, akik az előző időszakban megfeleltek a hatalom által támasztott kritériumoknak, teljes egészében elfelejtették, hogyan kell minőségi újságot, médiaterméket előállítani. Egyes adatok szerint a szerb sajtótermékek tartalmának mindössze tíz százaléka tudott Milošević intézményes méreteket öltő kontrollja alól kicsúszni; az ellenvélemény hordozóit drákói szigorral üldözték. A médiára gyakorolt nyomás szempontjából komolyabb változás nem történt egészen 2000 októberéig.
A tanulmány tavaly készült el, az idei választási eseményekre tehát nem nyílhatott rálátás. Ám a Danas c. belgrádi napilap egyik minapi cikke például folyamatos ellenforradalomról (!) beszél. Ilyen vonatkozásban mindenképpen érdemes közölnünk a szakdolgozat összegzésének egy részletét, amely ezúttal nem is kíván hozzáfűzni valót: „Milošević hatalomra kerülését épp úgy a saját népe vívta ki, mint a leváltását. Koštunica győzelmét szintúgy ünnepeltük, majd éppúgy szurkoltunk az ő távozásának is. Hátborzongató, ahogyan újrajátsszuk ugyanazokat a forgatókönyveket, mint akik nem tanulnak semmiből. Mindig attól várjuk a reményt, aki újat hoz, aztán a végére már nem marad olyan, amit és akit ne láttunk volna. Pártszínek és kampányszövegek cserélődnek, az arcok maradnak”.
