Helyezkedjen el mindenki kényelmesen. Egy pozsonyi kocsmában ülünk, igazából borkimérésben. Még valahol a XVI. században. Akit a pontos évszám is érdekel: 1539-ben. Ennyit az időpontról meg a helyszínről. És éppen annyi az előnyünk, mint a történészeknek, akik elbíbelődhetnek a régi dokumentumokkal, feljegyzésekkel, és még azzal a veszéllyel sem kell számolniuk, hogy feléjük repül egy boros kupa. Merthogy valami hasonló dolog történt ott, a jelzett esztendőben, pünkösd tájékán. Kocsmai verekedés persze mindenütt megesik, a kutató érdeklődését azonban nem elsősorban ez kötötte le. Hanem minden egyéb adat, mellékkörülmény, mindebből aztán szépen kirajzolódik egy kor, s majd ötszáz év távlatából előlépdelnek az akkori személyek is. Maga a nevezett verekedés egyébként igencsak komoly lehetett, ha utóbb – a jegyzőkönyvek szerint – nem kevesebb, mint tizenegy tanút hallgattak ki.
Elöljáróban megemlítendő, hogy az úgynevezett szabadidő eltöltésének vonatkozásában akkortájt (is) fontos szerepe volt a közös italfogyasztásnak, a különféle társas játékoknak és a táncnak. Közösségi helynek számítottak a fürdők is, lévén annak idején a korabeli polgári házak még nem rendelkeztek kifejezetten tisztálkodásra alkalmas helyiségekkel. A közös találkozási hely jellegét nyomatékosítja, hogy a tehetősebb polgárok – úgymond a saját lelki üdvük érdekében – időnként a szegények számára is befizettek egy-egy fürdőzést. Gyakran előfordult továbbá, hogy a fürdő és a borkimérés egymás közelében helyezkedett el, sőt, mint esetünkben, az udvar közös volt. Ez azért lényeges, mert a szóváltás még a fürdőben kezdődött, s a csapszékben az csak folytatódott. A kimérő (a kocsmáros) ebben nem vett részt, hiszen neki elsődlegesen az volt az érdeke, hogy mielőbb túladjon a szőlősgazdák borán. Gondoskodott továbbá a fapadok és -asztalok felállításáról, harapnivalóról, olykor mutatványosokat is hívott a vendégek szórakoztatására. Meg igyekezett igazodni a bormérési statútumhoz, amely pontosan előírta, milyen fajtájú és milyen idős bor kerülhet forgalomba. Külön jelzések vonatkoztak a fehér-, és külön a vörösborokra. (A dulakodás idején éppen fehérbort fogyasztottak.) A szóban forgó kocsma méreteiről pedig annyi tudható, hogy az adott időpontban mintegy húszan lehettek benne (néhányan pedig az udvari részen). És csak férfiak –, bár az említett statútum nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a nőket kitiltaná az ilyen helyekről. De kik is emelgették ott a boros kupáikat? A felvidéki Fórum társadalomtudományi szemle egyik legutóbbi számában megjelent dolgozat szerint (szerzője Tózsa-Rigó Attila) tizenkét személynek szinte nagy biztonsággal megállapítható a foglalkozása. Hatan például halászok voltak, a Duna tehát sokaknak biztosított megélhetést. (Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a céhlevelük különbséget tesz a halászok és a halárusok között, a legények nem kezdhettek például halárusításba valamelyik mester utasítása nélkül.) Ami pedig az iparostevékenységet illeti, negyvenhárom szakma soroltatott fel az idő tájt a városban, a borozgatók között ült ott így két tímár, aztán egy-egy fazekas (a csempét is égető fazekasok bódéi amúgy a Főtér környékén álltak), lakatos, ács, kovács. Összegezve: halászok és iparosok voltak tehát jelen. Egészében véve e foglalkozási szerkezetet erősítik meg más adatok is, amelyek arról tanúskodnak, hogy a pozsonyi városi tanács is gyakran vásárolt a halászok és halárusok céhétől. A Somorján megjelenő folyóiratban a szerző, a Miskolci Egyetem adjunktusa hivatkozik például arra a kimutatásra, mely szerint a városvezetés reprezentációs költségei között a bor és a hal tette ki a legnagyobb tételt.
A tanulmány nem szól arról, hogy a nap mely szakában történt az incidens. Csak feltételezhetjük, hogy kora este lehetett, a munka végeztével a halászok és az iparosok betértek az ivóba egy kis szőlőlére. Néhányan azonban – miként bizonyos Hans Knüpfer, valamint a Riemer testvérek, Georg és Mert – előzőleg ellátogattak a fürdőbe. Közöttük a vita ott kezdődött. Áthaladtak az udvaron, majd betértek az épületbe (a jegyzőkönyv szobát említ). Az egyik tanú úgy meséli el ezt követően a történetet, hogy amikor az egyik Riemer is bejött, még az ajtónál állva azonnal szidalmazni kezdte a halászok asztalnál ülő Knüpfert, annak az ügynek kapcsán, amit még a fürdőben kezdtek megvitatni. A folyamatos szidalmazások miatt egy pillanatban Knüpfernek elfogyott a türelme, s egy ónból készült kiöntővel (kannával) megdobta (vagy leütötte) az őt sértegetőt, majd rövidesen a másik Riemer is (szinte eszméletlenül) már a padlón feküdt. Egyik tanú sem említi egyébként, hogy a verekedők részegek lettek volna. Eme hiányosságot bizonyára utóbb pótolták.
