Jegyzet

Ma Tuzsálem napja van – üzenem innen is Bajtai Kornélnak.

– Huhhh… Szerencsére még idejében érkeztem, volt még akciósan leárazott háromliteres Ariel mosószer, nagy bajban lettem volna, hogy mit is vegyek neked karácsonyra, ha nem érek oda idejében, és mindet szétkapkodják az orrom elől – mondtam a minap feleségemnek, aki (s íme az újabb szerencse…) nagyot nevetett ezen a mondatomon.

„Ezer dolog jut eszembe róla” – írta ki a napokban az üzenőfalára egyik nagyon kedves ismerősöm egy feltöltött fénykép alá a Facebook internetes közösségi portálon. Vagyis: „órákig tudnék még mesélni róla” – ahogy a hétköznapokban mondani szokás épp abban a pillanatban, amikor a gondolatfolyam elakad, megtorpan, a beszélgetés valahogy megszakad, az asztalnál hirtelen – és egyszeriben, mintha egy előre megadott jelre, egyezményes jelrendszerbe iktatott lámpafényre történne – mindenki elhallgat.

Valóban, kicsit kaotikus így ez az utazás, amelyen a megboldogult apósom, Mihajlovits Péter (1943–2004) halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteményének véletlenszerűségei alakítják útvonaltervünket. De nem én jelöltem ki az útvonalat, s nem is a sohasem korrekt ábécérend diktál (még ha Árva várának említésével ennek szellemében is kezdtük meg kalandtúránkat megboldogult apósommal…), nem igazítottuk a földrajzi rendszerekhez, csak a képeslapgyűjtemény véletlenszerűségeket is magában foglaló, vag...

Minden idők egyik legrosszabb szóviccét mesélte el a napokban egyik ismerősöm. Ami már annyira rossz, hogy szinte minőséget vált, és főnixmadárként kel új életre, ahogy megmételyezi a felkészületlen elméket, lelkeket – s ezt már terjeszteni kell...

Tegye fel a kezét, aki még nem hallott székelyviccet!