„A hétköznapjainkban is meg kéne keresni azokat a számunkra megfelelő kilátókat, ahonnan tényleg jó a kilátás, jók a kilátásaink. Onnan talán tisztábban, egyszerűbben látnánk mindent, hiszen felülnézetből, majdhogynem kívülállóként tekinthetnénk mindennapi gondjainkra, örömeinkre, feladatainkra” – olvashatjuk egy kötet legelején, címe: Pozsonyi ész-lelések, szerzője pedig Bolemant Éva. S ahogy beleolvasunk ezekbe a tárcákba, amelyek mindenekelőtt felvidéki magyar hetilapok és női lapok számára íródtak, azonnal szembesülünk egy érdekes jelenséggel, nevezetesen, a női és a férfi látásmód közötti különbséggel.
A férfi céltudatos, a nő körültekintő. Egy megvásárolandó lakás esetében a férj a helyiségeket veszi szemügyre, a feleség azonban gyakorlatiasabb, az is érdekli, kik laknak a környéken, akad-e a közelben óvoda, iskola, egészségház... Így aztán finom rajzolatok adnak látleletet egy-egy egészen hétköznapi „eseményről”, baráti találkozókról, gyerekzsúrokról, szakkörökről, utazásokról. A készülődésről továbbá, az apró nézeteltérések elhárításáról, a barátnő megvigasztalásáról, egy réges-régi ismerős köszöntéséről. Egy férfi simán eltekint bizonyos részletek fölött, a nő azonban valamilyen belső odafigyeléssel és intuitív lélekrezdüléssel regisztrálja a történéseket, amelyek lényege így egészen más dimenziót kap. Miként például a kézzel írott levelezés alkonya, amely valahol az emberi kapcsolatok felületességét is jelzi. „Miből fog kiindulni száz év múlva egy kutató, aki esetleg a ma élő irodalmárok emberi viszonyait, barátságait, szakmai kapcsolatait és a kapcsolatainak emberi, érzelmi vetületét szeretné majd vizsgálni, felkutatni?” – teszi fel a kérdést, jól tudván, hogy a régi, akár megsárgult levelek mégis kézbe vehetőek, míg a mostani felgyorsult világunkban az e-mailek, sms-ek sorra törlődnek, nyomtalanul eltűnnek, s kihullanak így az emlékezetből a ma még fontos és személyes dolgaink is. Bolemant Éva írásmódjának titka talán az, hogy ezt a ránk köszöntő rideg szürkeséget megjelenítve a bölcsességet nem ráerőltetően, kellő óvatossággal, míg a derűt pazarlóan adagolja, s ebben a szövegkörnyezetben a komoly önvallomásnak szánt mondatok is a helyükre huppannak. Mint például ez: „Pacifista lévén, én nem szeretek a békéért harcolni, inkább megtalálni szeretném”.
Az utazások az egyik központi témája a kötetnek. Lévén a nyár harmadik harmadában, idézhetünk az Úton c. írásából is: „Utazunk és utaztatunk. Hozzuk-visszük a gyerekeket, utazunk kettesben, társasággal, barátainkkal és magányosan is”. De utazhatunk egy hűs szobában is – állítja –, jeges kávéval, és a könyveinkkel. Mert ily módon is felülhetünk a buszra, vonatra, a képzeletünk nyugodtan szárnyalhat, sőt, tovább is gondolhatjuk a történetet, kipróbálhatjuk gondolatban a különféle variációkat, s végtelenek a lehetőségek, hogy önmagunkon is változtassunk. Ennek az önváltoztató szándéknak az átruházó ösztönzése egyébként hangsúlyosan is megjelenik az írásokban. Szerzőnk egy nyilatkozatában a következőket jegyzeteli: „Azt látom magam körül, hogy rengeteg a kiábrándult, depresszív, tehetetlen és elkeseredett ember, aki nem tudja, mitévő legyen. Közben meg kénytelen élni az életét, és lehet, hogy az egyik rossz döntést hozza meg a másik után”. Ezek a személyek általában tudják, hogy mit szeretnének, mit kellene csinálniuk, ám rendre nem merik megtenni az első lépést, félnek, nem hisznek önmagukban, ugyanakkor nem szívesen beszélnek minderről a családtagok, rokonok, közel álló személyek előtt. Bolemant Éva persze nem kínál kész megoldást, de számos írása mégis rávezető, elirányító jellegű, és azt is tudja, mi szükségeltetik mindehhez: figyelem és figyelmesség, még inkább a bátorítás. A hangneme azonban ezúttal is megengedően szelíd. Nőhöz mérten és méltóan.
