Mindenki tudja, az első hivatalosnak tekintett Rolling Stones-koncert 1962. július 12-én zajlott le a londoni Marquee Klubban. És néhány hónappal később megjelent a Beatles első kislemeze is. Ezek a zenészek ma a hetvenedik életévük környékén járnak (nemcsak ők, mások is). De tartják magukat, miként a rock and roll (és számos más, akkori zenei irányzat) szintén.
Csak találgathatjuk, hogyan fogalmazható meg, és miként mentődött át az az életérzés, amely révén a mai fiatalok már nemcsak szüleikkel, hanem nagyszüleikkel együtt jelennek meg egy-egy koncerten, és közösen éneklik az akkori dalokat. A rejtély kulcsa talán éppen valahol ebben a közös éneklésben rejlik. Mert ha gondolatban visszalapozunk a múlt század ötvenes éveibe, szólóénekeseket találunk, rendszerint nagyzenekari kísérettel (lásd például: San Remó-i fesztivál vagy nálunk az opatijai dalfesztivál). Ezt az „állóvizet” bolygatta meg rendesen a gitár, a hangosítás és a rendszerint négytagú együttesek fellépése. Úgy is vélhetnénk, ily módon az úgynevezett könnyűzene átvette a népdal szerepét, így a valódi minőség öntörvényűen tovább él. A társadalmi körülmények viszont igencsak megváltoztak, hiszen akkortájt a lázadást is felmutató új zenének egészen más volt a befogadó közönsége. A II. világháború – és a demográfiai robbanás – után felnövekvő nemzedékről van szó, amely létszámban szinte már meghaladta a felnőttek korosztályát. A szociológusok ezt „magányos tömegnek” minősítik. (Ezzel külön is foglalkozik Ungvári Tamás a még 1974-ben íródott, A rock mesterei című, kitűnő könyvében.) A „memória nélküli városokban”, egészen pontosan azok utcáin ez az emberáradat azonosulni kívánna valamivel, különösebb perspektíva nélkül kifejezetten a jelenben. (Két sor egy Rolling Stones-számból: „Kinek kell már a tegnapi újság, / kinek kell a tegnapi nő?”) Voltaképpen felesküdés ez a jelenre, amelyhez kiválóan párosul a rock ritmusa és feszültségteremtő ereje. Ugyanakkor a tinédzserek széles rétege nem egy szólóénekes arcával és karakterével találkozik, hanem egy csoportosulással léphet emberi és zenei szövetségre. Egyfajta szembenállás is ez persze, a kívülállók lázadása, azoké, akik valahol mégis együtt szeretnének lenni (lásd: a hippimozgalom), a rockvezérek így – nem csak szimbolikusan – a pusztába vezethetik őket. De ez már hatalmas méretű fesztiválok története.
Ma már csak mosolygunk azon – pedig tény – a Rolling Stones belső kohézióját külön erősítette, hogy kívülről, a felnőttek világából több támadás érte őket, mint a Beatlest. Ez utóbbi együttes tagjai pedig, ha megnézzük a régi filmfelvételeket és fotókat, kifejezetten rendezettek és ápoltak. Pedig őket meg éppen a küllemük miatt érte akkortájt megannyi bírálat. A világ megváltozott, de ez a zene maradt. Pesten is. A közelmúltban lépett fel a lelkes közönség előtt mondjuk Horváth Charlie, Julio Iglesias, majd rövidesen a 70 éve született Illés Lajosra emlékezve rendeznek koncertet, és jubileumát tartva ismét turnézik majd az Omega. A nosztalgiahullám nem akar befejeződni, holott ez sem számít újdonságnak, s immár nem pusztán a hatvanas évek beatvilágára korlátozódik, hanem felöleli a későbbi korszakokat is. A Beatles-nosztalgia például még a kilencvenes években kezdődött, azóta sorra jelennek meg a róluk szóló különféle kiadványok és filmek. („Az emberek még mindig nem tették túl magukat a Beatlesen” – állítja egy zenei szakértő.) Rolling Stones-termékek pedig egyenesen 1971 óta kaphatóak. Közben régi együttesek elnyűhetetlen zenészei állnak ismét össze a világ minden táján, bár többségében csak egy-egy koncert erejéig. A retró viszont komoly iparággá duzzadt. Pedig hogyan is kezdődött az egész? Létezett valamilyen trükk? A Rolling Stones tagjai a „megoldásról” már a kezdetekben úgy nyilatkoztak, hogy az egyikükben felötlik egy jó mondat, vagy akár csak egy szó, a másik kitalál ehhez egy zenei motívumot, s „ezzel már el lehet indulni”. Mindezt maga Mick Jagger is alátámasztja, aki egyébként a nyolcvanas évek óta „lecserélte az előző életét egy étrendileg és filozófiailag is alaposan átgondolt újra”, így futóteljesítményével még ma is ráver sok fiatalra. Amúgy pedig: ezek az egymás után sorakozó jubileumok éppen jók. Az ember visszahallhatja a régi számokat – egyben (a szembesülés nehéz feladatát vállalva) mérlegre teheti egykori és jelenlegi önmagát is.
