Szerzők között illetlenség faggatózni az őszinteségről. Az egész amúgy is olyan ódivatúnak tűnik. Magam sem időznék a kérdésnél (szinte restelkedve), ha nem izgatna továbbra is Rousseau személyisége, térjünk így vissza még egy jegyzet erejéig a háromszáz évvel ezelőtt született, svájci származású, francia nyelvű íróhoz, filozófushoz. Tehát: írói társaságban, még kevésbé irodalmi esten soha nem hallottam ezt a kérdést, hogy „Mondja, uram, amikor ír, akkor maga őszinte?”.
Miként azt sem szoktuk kérdezni, hogy az emberek miért esznek kenyeret, vagy miért viselnek cipőt. Első szempillantásra tehát az egész dilemma tárgytalan, hovatovább elcsépelt, s valljuk be, kissé talán mulatságos is. Ha pedig így állnak a dolgok, akkor mivel magyarázható mégis a Vallomások lendületes nyitánya: „Olyan vállalkozásba fogok, amelynek nem volt soha elődje, s utánzója se lesz. Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az ember én magam leszek”. Nyilvánvalóan sorsa egészének feltárására vállalkozik itt Rousseau, gőggel vegyített alázatos szándékkal. De mi végre ez az életgyónás? Mentségkeresés lenne bűn és erény azonos ösvényén? A tévedések utólagos magyarázata? Önigazolás, amelyben sajátosan keveredik a valóság egy fiktív világgal? És ne feledjük közben, hogy a Vallomásokat kortársai veszélyesnek tartották, azonnal látván, hogy a szövegben hatalmas romboló energia feszül a korabeli polgárság világával és emberi karaktereivel szemben. Az általa megrajzolt típusról utóbb Nietzsche is így vélekedett: „Az első emberképben van a legtöbb tűz és ez a legnépszerűbb… Az elsőtől származott a félelmetes forradalmakat létrehozó, nem csupán a múltban, hanem a jelenben is ható erő”. Egy másik méltatója szerint Rousseau modernizmusa abban nyilvánul meg, hogy feltérképezte az útvonalat: élni egy társadalomban, elidegenedni tőle, visszavonulni a természeti magányba, majd ismét visszatérni a társadalomba. Közben érzékelni az organikus és a mesterséges társadalom szétválásának jeleit, jelenségeit. Mert minél mesterségesebb egy társadalom, annál mesterségesebbek céljai, szükségletei, érdekei, értékei, eljárásai. A világból való kihátrálás azonban – miként az Maurice Blanchot tanulmányában olvasható – csakis rejtőzködve megvalósítható. E szakaszt értelemszerűen követi ellenpontozásaként a kitárulkozó önfelfedés, a belső igazság feltárásának igénye, ehhez viszont „a hagyományos elbeszélés összes szabályát föl kéne rúgnia”. E gondolatot támasztja alá Marsó Paula is, mondván, hogy Rousseau felismeri, életének nyersanyaga emotív bizonyosságként nehezen egyeztethető össze a nyelvi közvetítés egész intézményével, külön pedig a retorika csábító erejével, majd leszögezi: „Az írás tekintetében a hamisítás az autentikus utánzás követelménye”. Többféle igazság létezhet tehát – szűrhetjük le mindebből –, a tények igazsága és a külső világ igazsága például, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy a látszat pontossága, avagy a pontosság látszata. És mindehhez kapcsolódóan íróilag hogyan feloldható továbbá, hogy idősáv húzódik a történés és annak leírása között... Ami valóban lényeges: Rousseau elismeri – s utóbb velünk is elismerteti – az irodalom igazságát!
Élete utolsó másfél évtizedében szerzőnk elsősorban önéletrajzi írásain dolgozott. Valódi indítékáról csak találgathatunk, kézenfekvő persze, hogy a róla – ellenségei, ellenfelei révén – kialakult hamis képet próbálta megcáfolni, de ugyanakkor – ez már lexikoni adat – „áttetsző lelkét” is fel akarta tárni, a jót és rosszat egyaránt, hogy semmi sem maradjon homályban. Hasonlóképpen: „az emlékezés édességén” keresztül megtalálni az élet titkát. Ez utóbbit illetően természetszerűen azonmód Proust jut az eszünkbe, Rousseau Vallomásainak azonban megvannak a maga rokonai, az időben azt megelőzően és utóbb is. Hiszen például a modern lélekrajz elindítójaként Cervantes egy helyen így sóhajt fel: „Egy ujjam adnám, hogy megtudjam a biztos igazságot, s gyorsan”. De említhetjük persze Szent Ágostont is, majd irodalmunkból találomra szintén azonnal felsorolható néhány: II. Rákóczi Ferenc (Vallomások), Kármán József egyes írásai, majd Márai Sándor (Egy polgár vallomásai), és így tovább. A párhuzamok felkutatása megannyi izgalmat kínálna, miként maga az írói módszerek elemzése ugyanúgy. De ez már inkább a tanulmányírók asztala.
