A sors úgy hozta, hogy a közelmúltban egyszerre két interjúkötet került a kezembe. Az egyik a sokszínű Kérdő útján (az Ambrus Attila és Melinda szerzőpárostól), a másik a páratlanul izgalmas Interjúlázban (Krekity Olgától). Mindkét esetben bebizonyosodott, hogy az interjú hálás műfaj, elsősorban személyes volta miatt, hisz esélyt kínál a megmutatkozásra. Tipikus továbbá, hogy az újságíró általában jól felkészült, míg az alany felkészületlen, s elmond olykor olyasmit, amit jószerével először fogalmazott meg, még önmagának is. Rendre szenvedélyes önvallomásokká alakulnak át ezek az – ügyesen vezetett – beszélgetések, amelyek így hiteles tükrökké válnak életutakról, műhelytitkokról, szándékokról, világlátásról.
A Kérdő útján mindenekelőtt Erdélyt hozza közelebb hozzánk (emlékeztetőként: Ambrus Attila hosszú évek óta lapunk állandó brassói tudósítója). A kötet néhány különös személyt is felvonultat. Mert mindenképpen ilyennek számít például a Sepsiszentgyörgyön született Kovács József, aki ugyan Ausztráliában él, de hazalátogatásai alkalmával az itteni köveket fotózza („a kőnek a megdermedt arca ragad meg leginkább”), s furcsa alak a harmincezer érmét összegyűjtő brassói Weiss Zsigmond is, foglalkozását tekintve ékszerész, aki úgy tekint az érmékre, mint „fémbe kalapált” történelemre. Kisgyörgy Zoltán geológus, tanár és újságíró viszont a harangok szakértője, tőle tudjuk meg, hogy amikor nagy-nagy fagy van, a harangokat nem szabad erősen húzni, mert meghasadhatnak. Berecz András népművész is bekerült a válogatásba, tőle a következő mondatot mentjük át: „A jó mese olyan mint egy oltár: az ember leborul előtte”. Gálfalvy Zsolt lapszerkesztő esetében viszont arra érdemes figyelni, hogyan vélekedik a sajtóról. Annak létezését lényegesnek tartva aggodalommal szól arról, hogy „noha a sajtószabadság elvileg biztosított, a gyakorlati feltételek egyre szűkülnek”. Úgy véli, egy nemzetiségi társadalomban, amely nagy nehezen nyerte vissza a hangját, nem némulhat el. „A sajtó némasága – állítja – azt jelentené, hogy sem itthon, sem külföldön nem alakulhat ki a problémáink iránti megértésnek a nélkülözhetetlen légköre.” Az ismét szonetteket író Markó Béla pedig azon tapasztalásának ad hangot, miszerint „a politikus és a költő általában nem fér meg egy személyiségben”. Ezt a következőképpen fejti ki: „A politika rendkívül nagy önfegyelmet és alávetettséget igényel, viszont íróembernek, költőnek az a halála, ha túlságosan fegyelmezett, állandóan valami közösségi elvárásra figyel”.
Még inkább a műhelytitkokba, írói módszerekbe kínál bepillantást Krekity Olga kötete (leginkább Hornyik Miklós Beszélgetés írókkal című könyvéhez hasonlítható), amely az idősáv-eltolódások miatt különös párhuzamokkal válik még gazdagabbá (az interjúk egy része még a múlt század nyolcvanas éveiben készült, néhány beszélgetés pedig idővel ismét folytatódott). A 7 Nap és az Üzenet korábbi számaiból átmentett írások és az újabb keltezésűek révén mindenesetre valóban impozáns lista állt össze, mi pedig – olykor megilletődve, olykor kapcsolódó derűvel – ízlelgethetjük szerzőink legjavának fejtegetéseit. Merthogy például Szabó Magda szerint az író dolga egyszerűen az, hogy írjon, bár soha nem tudja, ki veszi majdan kézbe a könyvét, de műve „egyszer gazdára talál, meglehet, ezer vagy kétezer évvel azután”. Mándy Iván is szabadon kezeli az írás művészetét, mondván: „Szerencsére az irodalomnak nincsenek törvényei, de azon belül minden írónak megvan a saját világa”. Hasonlóképpen Nemes Nagy Ágnes sem bonyolódik bele értékelméletekbe, amikor arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy mi a különbség a klasszikus és a modern líra között. Mert úgy véli, különbség csak a jó és a rossz líra között létezik. Másfelől közelítve Weöres Sándor ezt mondja: „Nagyon egyhangú és unalmas a költészet számára az, ami rendes vagy rendezett egész. A költészet a kissé rendezetlent szereti”. Majd hozzáteszi: „A művészet nem élhet csupán valós élményekből”. E témát bontja ki Juhász Ferenc is, állítván, hogy „nagyon nehéz az igazi és a valódi közötti vékony hártyát kitapintani”. Szintén ő foglalkozik a tükör szó megjeleníthetőségével: „A halálra úgy kell tekinteni, mintha a tükörből nézné az ember az életet”. Németh Istvánunk értelmezése: „Időnként igenis bele kell néznünk abba a tükörbe, időnként igenis önvizsgálatot kell tartanunk önmagunk, mindenekelőtt cselekedeteink felett, főleg akkor, ha olyan igát vettünk magunkra, mint amilyen az Írás”. Aki pedig mondjuk egymásutánban olvassa el az Ács Károllyal, dr. Burány Bélával, Hornyik Miklóssal és Terék Annával készült interjúkat, az ráadásként e térség múltjának és jelenének igencsak furcsa, olykor meghökkentő, de mindenképpen elgondolkodtató és hiteles tükörképével is szembesülhet.
