Ezeket a forró nyári éjszakákat nyitott ablak mellett virrasztom át, így aztán bőven van időm hallgatni az éj neszét, hangjait, sokszor elviselhetetlen zajait, s elmerengni felettük. Napszállat után elsőként a tücsök szólal meg, igen, a tücsök, egy szál magában, nem is tudom, hogy kerülhetett ide az árva az ablakunk alá. Hiába lesem, hogy a társai is megszólaljanak, de nincsenek társai, egy szál magában muzsikál a ritka teremtmény, mármint városi mivoltában ritka, mert, gondolom faluhelyen kiadós „bandák” lehetnek belőlük.
Régebben, amikor a közelünkben lévő parkban míg nem szárították ki a műmocsarat, az estéket, a fél éjszakát a békák brekegése, kórusa varázsolta andalítóbbá, ám, úgy hallom, a minden fülnek kedves esti békakoncertek már a szülőfalumban is hiánycikknek számítanak, amióta a falun átkanyargó erecskét elposványosították. Sőt, mondják, már a hajnali ébresztő sem a régi. Gyérül a baromfiudvarok száma, micsoda lárma volt azokban hajnalhasadás után! A tyúkok, kacsák követelték a reggelit, a ludak az utca szabadságát, ezen utóbbiak előbb, amikor kinyílt a nagykapu, szinte röpültek kifelé boldogságukban. És a falu minden kakasa rázendített, egymást buzdítva a felkelő Nap köszöntésére.
Mostanság, itt a városban az ablakunk alatt a gerlék, a varjak, a szarkák serkentenek ébredésre, kora tavasszal a szerelmes macskák. Ezek hangját inkább ablakon keresztül is élvezhettük és szerencsésebbnek mondhatjuk magunkat, hogy a mint általánosabbá váló, fülsértő és idegtépő fékcsikorgások mellett a természet hangjaiból is maradt még számunkra valami. Igaz, a város a galambokon és verebeken kívül nem túlságosan kegyes az énekesmadarak iránt, ha a szarkák recsegését egyáltalán éneklésszámba vehetjük, de még ez is szívhez szólóbb, mint amikor egy buldózer gördül végig a ketrecünk előtt.
Sajnos, pacsirtát eme ketrecek tájékán és felett remélni se lehet. Talán már az aratók feje felett se, bizonyára azért nem, mert a kombájnok és más óriás mezőgépek örökre elüldözték eme énekeseket más tájakra. De kiknek is dalolnának ott? Elmúltak a marokszedő lányok, a libapásztorok, a kalászszedők, akik „vevők” voltak dalaikra. A fülemülék is talán már csak a régi versekben szólalnak meg. Ritkulnak a ritka énekesek.
Erre emlékeztetett egy minapi találkozásom is a ritka madár mivoltomra. Egy kedves leányka állított meg az utcán. Szegény sorsú gyerekek támogatásának az ügyét vállalta fel. Rögtön látszott rajta, hogy ezt komolyan csinálja, az első szavától kezdve nagyon megnyerő volt. Beszélgettünk. Mielőtt elköszöntünk volna egymástól, bocsánatkérő mosollyal megkérdezte:
– Ugye, az úr külföldi?
Meglepődtem, mert úgy tudom, semmi külföldiség nem látszott és nem látszik rajtam.
– Miről gondolja?
– A, ne haragudjon, a kiejtése.
– Persze – hebegtem. – Lehetséges. Hát igen... De nem vagyok külföldi.
– Nem? – nézett rám csodálkozva.
A kezéért nyúltam, hogy elhiggye, amit mondok:
– Csak ritka madár.
Ritka, már-már védetté nyilvánított, tettem hozzá magamban.
