A zűrzavar tornyosul.
Bár jómagam védve vagyok
idebenn a fejetlenségtől,
hisz konokul
csőszködöm, hogy a rosszat a jótól
s a rútat a széptől
elválasszam,
ha kell, ráccsal,
villanykerítéssel,
és véletlenül se hagyjam, hogy
a zöld a lilával, a piros a
kékkel
összevegyüljön,
sem a fény az árnnyal s az
élet a halállal,
mert tisztán akarom bírni
a világot, úgy,
mint az alkotó Lélek,
midőn hajdan
egyedül levitált,
szárnyalt a plazma fölött,
melyben fortyogott,
nyögött
még a káoszban
fogant mindenség,
várva, hogy megszülessen az
eszményi harmónia.
De utóbb a teremtés
koronája
ahelyett, hogy
az öröklött alkotásra vigyázna
(minő irónia!),
saját zűrzavarát vetítette
a külvilágra. Még
a művész is,
aki a semmiből
teremt, mert ez a hivatása,
jobbára még ő is a széthullást
dadogja zihálva,
feledve, hogy a lelkekre
nem vonatkozik a
termodinamika
második szabálya.
Ezt orvoslandó,
sebtében újra meg újra
rendet rakok a szobámban:
porszívózóm, az ágyam
takaróját lesimítom, a lepedőt
feszesre húzom, mint a
katonaságban, majd libellával
vízszintbe állítom
a képkereteket,
odafigyelek, hogy
a könyvespolcon
nagyság szerint sorakozzon
mind a kilencvenkilenc
kötet, Shakespeare-től
Hamvasig, de az utolsó,
a mérvadó, a századik,
a Költő,
ki a vas rendet az entrópiánál
hatalmasabb erőnek
hitte, s a tudatos jövőt
még teremthetőnek látta,
méltóbb polcra kerül:
az ő helye szobám
felvirágzott házioltára.
