szerző: Kormányos Gyöngyi
Kilencvenhárom év telt el Szenteleky (Sztankovits) Kornél halála óta. Amikor rá emlékezünk, felidézzük az írót, az orvost, a műfordítót és a szerkesztőt. Felidézzük azt az embert is, aki számára a vajdasági magyar irodalom jövője személyes ügy volt. Dr. Bori Imre és dr. Szeli István a két világháború közötti jugoszláviai magyar irodalom egyik legmeghatározóbb alakjának nevezte őt. A kortársak „a Vajdaság Kazinczyjaként” is emlegették: az elnevezés elsősorban közösségszervező szerepének szólt.
Draskóczy Ede a következő gondolatokat vetette papírra Szenteleky írói munkássága nyomán: „A Délvidék irodalmi vezére és költője személy szerint már nincsen velünk. Lelkét és testét elégették a lázak. Kihamvadt. Mégis úgy beszélünk róla, mint aki közöttünk van. Még mindig költőnk és mindig zászlónk […]. Falusi orvos volt, s mégis egy egész nemzetnek mozduló életösztöne a legnagyobb sötétség idejében. Soha hordóra nem állott, életében soha egy szónoklatot el nem mondott, soha a tömeggel dolga nem volt, mégis ő a bácskai magyar szellem megszervezésének vezére.”1
Ma azonban egy pillanatra megfordítanám az emlékezés megszokott irányát. Képzeljük el, hogy Szenteleky Kornél egyszer csak megérkezik közénk a huszonegyedik századi Vajdaságba. Talán először nem is a megváltozott városok, az utak vagy a telefonos képernyők lepnék meg, hanem a sebesség. Az, hogy néhány pillanat alatt eljuthat egy irodalmi alkotás Szivácról Szabadkára, Zentáról Budapestre, majd a világ túlsó felére. Ő, aki leveleket írt, kéziratokat gyűjtött be, szerzőket biztatott és folyóiratok megjelenéséért dolgozott, valószínűleg sokáig meglepődve fogadná ezt a lehetőséget. Aztán ugyanazt kérdezné, amit a maga korában is: célba ért-e a szöveg az olvasónál? Létrejött-e belőle találkozás?
Szenteleky életének utolsó éveiben lapokat szerkesztett, írókat hívott közös munkára, és azért fáradozott, hogy a vajdasági magyar alkotók meghallják egymás hangját. A Kalangya címe is a gyűjtés képét idézi: a külön-külön megtermett művek közös helyre kerülnek. Ha ma közöttünk lenne, valószínűleg megkérdezné: olvassák-e egymás irodalmi műveit a szerzők? Van-e idő és lehetőség tisztelettudóan válaszolni, bátorítani, vitatkozni? Tudnak-e a sok megszólalásból valódi irodalmi életet teremteni?
A kérdéssorozat után megállna egy ismerős utcán, körülnézne, és keresné mindazt, ami az emlékezetében él. Bizonyára észrevenné, mennyit változott a táj. Nézné a földeket, az akácokat, a települések utcáit, a házakat, amelyek előtt egykor más családok ültek. Egyes helyeket felismerne, másokat már csak az emlékezete alapján keresne. Észlelné, hogy más lett a települések ritmusa, a közlekedés és a kapcsolattartás egymással. Egyes házak új életet kaptak, és vannak, amelyekben már senki nem várja a hazatérőket. Mégis hallana ismerős hangot: magyar szót a családban, az iskolában, egy könyvbemutatón vagy közösségi alkalmon.
Meghallaná, hogy a környezet nyelve is változott: régi szavak koptak ki, újak érkeztek, az emberek naponta több nyelv és több világ között járnak. Orvosként talán az arcokat figyelné először. Azt, ki maradt, ki készül elmenni, és kinek a történetét őrzi még valaki. Íróként tudta, hogy egy táj legmélyebb történetei gyakran az emberek életében rejlenek, s „helyi színekről” beszélt. A táj számára nem díszlet volt. Történeteket, viszonyokat, sorsokat hordozott. Ezért feltenné a kérdést, hogyan él a mai kor embere. Milyen örömökkel és milyen gondokkal? Mit őriz meg abból, amit elődeitől kapott, és mit alakít át belőle a saját korának szükségletei szerint?
Válaszként elmondhatnánk, hogy a vajdasági ember mindennapjait ma is a kitartás, a szívósság jellemzi, miközben számos társadalmi és közösségi kihívással kell szembenéznie. Elődeitől örökölt értékeit, hagyományait és közösségi kötődéseit igyekszik megőrizni, ugyanakkor a közösségekben a megosztottság jelensége is érzékelhető, ezért fontos, hogy tudatosan keressük mindazt, ami összeköt bennünket. Közös felelősségünk, hogy tisztelettel forduljunk egymás felé, s kulturális örökségünk ne elválasszon, hanem találkozási pontot teremtsen.
Ha ma Szenteleky orvosi és írói szemével tekintünk Vajdaságra, a földek és az utcák mellett az emberek munkáját is látnunk kell. A tanárét, aki újra és újra értelmet ad az anyanyelven kimondott szónak. A könyvtárosét, aki helyet készít a következő olvasónak. Az íróét, aki pontos mondatot keres ahhoz, amit sokan éreznek. Azokét is, akik egy épületet, egy fát, egy helyi emléket vagy egy közösségi találkozást óvnak meg az eltűnéstől. Ők mind alakítják azt a környezetet, amelyről a jövő irodalma beszélni fog.
Szenteleky irodalmi öröksége őszinte figyelmet kér tőlünk. A saját világunkról akkor beszélünk hitelesen, ha a szépségét és a nehézségeit egyaránt képesek vagyunk kimondani.
Mit felelnénk neki, ha ma megkérdezné: milyen lett a vajdasági magyar irodalom, amelynek indulásáért annyit dolgozott? Azt mondhatnánk, hogy sokféle hangon szól. Hogy új nemzedékek más kérdéseket tesznek fel, és más formákat keresnek. Hogy az itt élők történetei ma is írásra késztetnek szerzőket, akár Vajdaságban születik egy mű, akár valahol távolabb. És azt is elmondhatnánk, hogy egy irodalmi közösséget minden nemzedéknek újra meg kell teremtenie: olvasással, odafigyeléssel és egymás munkájának komolyan vételével.
Szenteleky Kornél negyven évet élt. Mégis olyan kérdést hagyott ránk, amely kilencvenhárom év múltán is eleven: hogyan lehet a saját helyünket igazán megismerni, és abból mások számára is jelentős művet, közösséget, jövőt teremteni?
Amikor ma rá emlékezünk, gondoljunk arra is, hogy az általa ismert táj tovább változik a kezünk között. Amit megőrzünk vagy elhanyagolunk, amit leírunk és meghallgatunk, mind része lesz annak, amit az utánunk érkezők otthonnak, szülőföldnek, Vajdaságnak, avagy Délvidéknek neveznek. Legyen bennünk annyi kíváncsiság és felelősség, hogy ezt a tájat az itt élő becsületes emberekkel együtt lássuk és láttassuk.
Idézve Szenteleky Kornél Ákácok az őszben című verséből:
Vártok valamire bús, árva ákácok?
Álmodtok-e néha nagy, zúgó erdőről?
Vagy belenyugodtok a mostoha sorsba,
s nem törődtök véle, a holnap mit őröl?
Kedves Szenteleky Kornél! A jelenkorban élő közösség válasza a következő:
Összefogásban álmodunk, tervezünk és tesszük a dolgunkat. Nem nyugszunk bele az olykor méltatlan sorsba: őrizzük örökségünket, építjük közösségünket, és igyekszünk felelősséggel formálni a holnapot. Szenteleky Kornél emléke előtt tisztelettel fejet hajtunk.
1 Draskóczy Ede: Hoztuk a zászlót. In Draskóczy Ede: Bizonyítás egyszerű utakon. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2011. p. 257., 259.
* Elhangzott október 10-én a Szenteleky-emléknapon az író sírjánál.
