Gábor alig néhány mozzanatra emlékszik egy két évvel ezelőtti olaszországi utazásról, amelyről az asztaltársaság idősebb tagjai faggatják. Pedig a helyiek éles eszű fiatalemberként ismerik. Nyugdíjas beszélgetőtársa egy negyven évvel ezelőtti történetet elevenít fel ugyanabból a talján faluból, méghozzá olyan részletességgel, mintha csak tegnap történt volna. Hogy Gábor miért nem tudta felidézni a történteket, nem tudni. Fáradtság, túlterheltség, esetleg az italfogyasztás is hatással lehetett az emlékezetére. A szembetűnő különbség mindenesetre eszembe juttatott egy kérdést, amely már évek óta foglalkoztat: vajon miért tűnik úgy, hogy az idősebbek sokszor nemcsak ízesebben, hanem részletesebben, talán pontosabban is mesélnek az emlékeikről, mint mi, fiatalok?
Ma már szinte el sem tudjuk képzelni az életünket okostelefon és fényképezőgép nélkül. Lefotózzuk a reggeli kávét, az étteremben elénk tett vacsorát, a születésnapi tortát, az első hóesést. Megörökítjük a koncertet, amelyre hónapok óta készültünk, a várost, amelyet talán életünkben csak egyszer látunk és a családi összejövetelt, amelyen végre mindenki ott van. Képek ezrei gyűlnek össze a telefonunkban, gyakran anélkül, hogy később újra megnéznénk őket. Vajon mi történne, ha egy utazásról egyetlen fényképet sem készítenék? Mire emlékeznék belőle öt, tíz vagy negyven év múlva? Linda Henkel amerikai pszichológus egy különös kísérlet során arra jutott, hogy azok az emberek, akik egy múzeumban lefényképeztek bizonyos tárgyakat, később kevesebbre emlékeztek belőlük, mint azok, akik csupán megfigyelték őket. Egy 2014-es interjúban Henkel erre alapozva az emlékezés „kiszervezéséhez” hasonlította a fényképezést. Azt magyarázta, hogy amikor a kamerára hagyatkozunk, elmaradhat az a mentális feldolgozás, amely segítene saját magunknak megjegyezni a látottakat. Ugyanebben az interjúban azt is hangsúlyozta, hogy nem szeretné, ha az emberek abbahagynák a fotózást. Mindenesetre azért érdemes megjegyezni, hogy egy ismerős illat, egy régi dallam vagy egy egészen hétköznapi mondat is képes visszarepíteni bennünket oda, ahová egy fotóalbum. Feltéve, hogy valóban megéltük az adott pillanatot. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy a pillanat megélésében mennyire gátol meg minket a folyamatos telefonozás. Akkor is, ha épp nincs nálunk az eszköz. Talán nem véletlen, hogy 2024-ben a „brain rot” lett az év szava, ami sokat elárul a jelenség társadalomra gyakorolt hatásairól. A „brain rot” az alacsony színvonalú online tartalmak nyomán kialakuló kognitív hanyatlásra utal, vagyis arra, ahogyan a mémek és a vicces videók folyamatos pörgetésével lerohasztjuk az agyunkat. Ezeket a tartalmakat azért tudjuk órákon át pörgetni az okostelefonunkon vagy más eszközünkön, mert akadálytalanul átfolynak rajtunk – elég felületesen feldolgozni a látottakat ahhoz, hogy megértsük, és közben kellemes tompultságba kerülhetünk. Vagyis a „brain rot” már nem csupán az aktuális agyrohasztó tevékenységekről szól, hanem azokról a hosszú távú hatásokról is, amelyeket az okostelefon túlzásba vitt használata okoz az agyunkban.
Képzeljük el, mi történik a testünkkel, ha semmit nem mozgunk éveken keresztül: hasonlóan hathat az agyra a túlzásba vitt okostelefon-használat. A digitalizáció ráadásul mérhetetlen ürességet hozhat az emberek életébe. Annyira túl lettünk ingerelve a végtelen mennyiségű színes, vicces tartalommal, hogy kifogytunk a megtapasztalható élményekből. Mindent láttunk, mindenen nevettünk, már szinte mindenen elborzadtunk. Szinte elképzelni sem tudjuk, mi lehetne az, amire felkapjuk a fejünket. Ha pedig már semmire sem kapjuk fel a fejünket, miért is jegyeznénk meg kellő alapossággal az adott pillanatot?
