(4.)
Szalonna
Nagyapámék kamrája mindig hűvös volt, és szalonnaillatú. Táblákban lógtak a rudakról a mangalicaszalonnák a kolbászok és sonkák társaságában. A polcokon aranysárga barackbefőttek trónoltak a törtfehér körtebefőttekkel. Lenn a kövön zsákokban bab, lencse, kukorica, búzaliszt. A ládákban répa, hagyma, krumpli, zeller, de mindig csak amennyi egy hétre kellett a családi ebédhez. A többi elvermelve várakozott a hátsó udvarban, hogy idővel bekerüljön a kamrába, majd onnan a vasárnapi tyúklevesbe vagy épp egy fejedelmi kakaspörköltbe. A szalonna kovászos puha fehér kenyérrel, zsenge zöldpaprikával a legjobb reggeli. Elsősorban férfiétel, két korty tavalyi szilvapálinka is jár hozzá. A bácskai jómódú gazdák mindig tudták, hogyan kell élni. Sokat dolgoztak a földjeiken, egészséges és filozofikus életet éltek, jó szívvel együttműködtek a Teremtővel. Közöttük nőttem fel. Csak ezért nem fogott ki rajtam a közel félszáz fővárosi esztendő sem.
Üledék
Mélyen a homokba ásott, majd lebetonozott, téglalap alakú, nagy űrtartalmú „kőkád” állt a szőlőskert tövében. Pálinkafőzés után a maradék cefre sírkertje, ami fölött méhek, darazsak és muslincák raja vibrált a szétterülő párafelhőben. Az erjedő üledékben ezerféle bogár nyüzsgött, és élte öntörvényű, falánk életét. A zizegő rothadásnak belterjes, saját ritmusa volt. A kora délutáni nap ádázul hevítette a bűzlő gőzölgésben fel-felbuggyanó sűrű cefrét. Sok évvel később Topolyán, a rőt szilfák alatt olvastam először Baudelaire verseit. Az Egy dög költeményében a rothadás rettenetes nyüzsgésének képeihez jutva emlékeimből hirtelen élesen előtűnt a szőlőtőkékkel körbefogott falusi hátsó udvar és a mély betonkádban erjedő cefre burjánzása.
Jégcsap
A hajdújárási Ingusz-kastély sokáig a falu elemi iskolája volt, gazdag gyümölcsösök és termékeny szőlőbirtokok szomszédságában, közel a vasútállomáshoz, ahol a régi Jugoszlávia legészakibb vonatközlekedése zajlott, még Budapestről is áthaladt gyorsvonat az 1970-es években errefelé.
A kastély udvarában állt az Ingusz család egykori házi zsinagógája, ablakában színes üvegmozaikból egy nagy Dávid-csillaggal. A falusi gazda- és borászcsaládok gyermekei mesés éveket tölthettek a régi falak között, amelyek a helybeli legenda szerint addig fognak állni, amíg az utolsó reggelen kihunyó nap eltemeti őket. A toronyból látni lehetett a falu északkeleti földjeit, a piros tetős családi házakat, a sok-sok pompás gyümölcsfát.
Nagy telek jártak az 1960-as években még ezen a vidéken, és fehér, kékesen csillámló hólepellel takartak be mindent. A zúzmarás, varázsos akácfák őrt álltak az utcákon. A kastély szenespincéjének jégvirágos ablakából, a párkányról jégcsapok, ezüst kardok ereszkedtek alá, és védték Tél tábornok hófehér birodalmát.
Sóskaleves
Az ebédlőnek két nagy ablaka van. Az október eleji napfény a mézes vajas kenyér és a vinkó mentatea mellé egy új reggel ígéretét is odateszi minden asztalra. Már csak azok maradnak a kórházi ebédlőben, akiknek az ápoló felolvassa a nevét és akik nem kapnak reggelit aznap. Csikorgó görgőkerekeken ügyesen, készségesen betolja a fehér köpenyes fiatalember az elektrosokk-terápia kisasztalát és a kiegészítő kapcsolókat. A szomszédos kórtermet ilyenkor mindig kiürítik, majd sorban szólítják be a kint várakozókat.
Az ebédlőben rádió is van, bárki bekapcsolhatja és hallgathatja. Ott ülök mellette. Tizenöt éves vagyok. Szól a szerb népzene. Tito arcképe az ebédlő falán és mindenhol, a kórtermekben is. Ő vigyáz ránk. Talán ő nem engedi, hogy belém is áramot vezessenek, hiszen Tito szereti Jugoszlávia gyermekeit, a magamfajta félárvákat pedig különösen.
Az orvosságszagú folyosón felbukkan Radojka. Sovány szerb asszony, fekete karikás szemekkel, egy tányérral, kanállal tántorog az ebédlő felé. Tegnap délután a folyosó sakktáblakockás kövéről ette a saját ürülékét. Lefogták, az ágyához kötözték éjszakára. Máskor benyit a kórtermekbe, és az alvók fölé hajol, nézi az arcukat. Ő szinte sosem alszik. Radojka nem tud magyarul. Itt rajtam kívül gyermekkorú beteg nincsen. Amikor rám néz, mindig megáll egy percre. Azt hiszem, hogy nem érti, mit keresek én itt. Leül a rádió mellé, de nincs jelen. Aranyló méz csorog az arcára. Mohón kanalazni kezdi a tegnapi sóskalevest.
Csepp
Az 1980-as években a régi Jugoszláviában autóbusszal szinte bárhová eljuthatott az ember. A helyi járatok is sűrűn közlekedtek, és bennük kedélyesen utazhatott a szerb értelmiségi a horvát lelkésszel, a magyar egyetemista a sváb borászgazdával és így tovább. Jól megfért egymás mellett a sokféle ember, legalábbis látszatra. A felszínen még a testvériség-egység titói emléke hömpölygött, de a mélyben már ott morajlott egy kitörni készülő vulkán. Az autóbuszokon hangosan szólt a szerb népzene, a hajnali járatokon és késő éjszaka is. Akkoriban még fiatal voltam, és a szerb kalauzok, sofőrök nagyvonalúan és elnézően mosolyogtak gyönge szerbhorvát nyelvtudásomon, amikor az útijegyemet kértem. Szabadkáról, Topolyáról gyakran utaztam Ólécre (Stari Lec) a bánáti, apró falvak között, amerre magyar szót már nem hallottam.
Késő ősszel, szeles, esős napokon is, kora reggel már a delibláti homoksivatag mellett haladt velem a népzenélő autóbusz. Az óléci kórház inkább egy menhelyre hasonlított akkoriban. A gondozottak, nők és férfiak, egy hatalmas hodályban tengették a zátonyra futott életüket. Anyámat látogattam ott. Anyámat, aki sosem akart megismerni engem. Következetesen tagadta, hogy neki lenne egy lánya. Nem erősködtem, éreztem, hogy hiábavaló lenne. Annyira hasonlítottam rá, hogy értelmetlen lett volna kételkednem ennek igazában. Tizennyolc voltam, amikor először láttam, már messziről fölismertem a kedves, nyúlánk alakját.
Gyönyörű nő volt, világos szemű, légiesen, szinte szökellve járt. Az arca mindig egyszerre sírt és nevetett. Sokat és halkan beszélt, ugyanazon a hangon, amelyen én. A kórházból sosem került ki, és negyvenkilenc évesen elszakította földi életének a kötelékét, már nem vett magához élelmet, infúzión keresztül táplálták, amit egy éjjel letépett magáról, és kihunyt a teste. Minden találkozásunkkor egy végtelen, fehér, szűzi földről beszélt, ahol mindannyian járunk, de nem ismerjük. Szavai megnyitották ég és föld törékeny határait. Amikor eljöttem tőle, talán észre sem vette. A legtöbb utam a népzenés autóbuszokon esőben, szélben vezetett a kis, bánáti falvakon át, és az ablaküvegen csordogáló esőcseppek összefolytak a könnyeimmel.
