Parnasszus
Egy kerek asztalnál ültek valahol fenn, egy teraszon, ahonnan pazar kilátás nyílt mindenfelé, de amit látni lehetett volna, az még nem volt sehol, legfeljebb az elkövetkező pillanat végtelenül rövid reménye, hogy na, most megpillantható lesz valami rendkívüli ott lenn, az alattuk szétterülő semmiben. Felhőkkel takart mesebeli tájak, egy árkádiai vidék zöldellő zsombékokkal és dombokkal, öreg, göcsörtös fákkal, a háttérben egy saját történetébe halt régi romtoronnyal és egy fiatal párral, akik mit sem sejtve egy kecskelábú félistennel barátkoznak. Szóval, egy kerek asztalnál ültek, amelynek nem voltak lábai, és amely úgy lebegett saját zárt vonalának gravitációs vonzásában, mint tökéletesből esendővé vált istenek, akik elkezdenek hinni saját kikezdhetetlenségükben, aztán összeomlanak. Történt ez tehát valahol fenn, ahol a fenség szóban két „n” betű szerepel, vagyis a valamihez képest feljebb létező valóságban, mely ugyanannyira életszerű, mint az odalenti, csakhogy innen, azaz idefentről minden látszik, ami odalent egyszerűen van: a felhőkkel takart, még láthatatlan táj. Érintetlen vidék, Árkádia bársonyos zsombékjaival, szobrászkéz által megformált, szelíd dombjaival, öreg, göcsörtös, százszor kiszáradt és ezerszer újraéledő fáival, a háttérben egy saját történetébe halt régi romtoronnyal, melynek hűvös és dohos lehelete hozzájuk is elért, valamint egy gondtalan, eszményi szépségű fiatal párral. Mintha a teremtő őket, gyönyörű színészeket, akik mit sem sejtenek a jövendő álságos bűneiről, s akik magával az élveteg arcú, amúgy délceg testalkatú, kecskelábait büszkén mutogató, muzsikusi erényeivel kérkedő félistennel barátkoznak, szóval hogy ezt a szép, fiatal párt szerepmentes önvalójukkal megajándékozva szeretné meggyőzni arról, hogy mindez hihető. S ahogy ültek ott fenn, annál a lábatlan kerekasztalnál, mely úgy lebegett, mintha egy mutatóujjra akasztott halászzsinór tartotta volna…
Jól van, jól van, kezdem elveszíteni a fonalat, nem kell harmadszor is elmesélned mindezt, szólt a Harmadikhoz a Szenior, miközben megigazította a csokornyakkendőjét. Gyanús nekem ez a hely, tette hozzá. Az az érzésem, hogy te hoztál ide bennünket, hogy szembesüljünk valamivel, amit belénk szeretnél tuszkolni, amivel bizonyítani szeretnél valamit. Tuszkolásról, bizonyításról szó sincs, jelentette ki a Harmadik. Én csak eleget tettem valaminek, válaszoltam egy kérdésre, amit pont ti tettetek fel nekem: hogy hol lehettem én addig, és mi történt velem, amíg nem veletek voltam. Nos, hát itt voltam. Itt, mutatott körbe, ezen a helyen, igen, ez a válaszom, ezért vagyunk most itt fenn, ezért ülünk ennél a lábatlanul lebegő kerek asztalnál egy megnevezhetetlen táj fölött, mely azért gyönyörű, mert mindig a következő pillanatban fog megjelenni, hiszen a képzeletünk teremti azt újjá. Egy pillanatra csend lett. Talán azért, hogy Árkádia újjászülethessen bennük. Miféle válasz az, amelyben a hely hidege, melege, látványa és hangulata is benne van, kérdezte a Szenior, mintha nem tetszene neki ez a megoldás, habár látszott rajta, hogy egyre elégedettebb. Egyébként, tette hozzá, elég lett volna az élmény is. Így, kimondva, már az elviselhetetlenül édes-sós elcsöppenés kísértését érzem, és ez zavarba hoz. Ó, szegény öreg, hát nem te voltál kíváncsi arra, hogy miért tettünk egy kis kitérőt errefelé, tárta szét karját a Harmadik – nos, a válasz valóban a helyben keresendő. Ide jut mindenki, aki épp ott nincs, ahol mások elvárnák, hogy legyen: szűk látókörökön belül, az ellenőrizhetőség eltitkolt bűvkörében, amiről a szerelmesek igencsak sokat tudnak, hisz csakis ebben élnek, amíg olyan állapotban vannak. Ilyenkor folyamatosan azt kérdezik: vajon mi történik vele, amíg nem velem van? (…) És vajon mi történhet? – tette fel ő óvatlanul a kérdést, mire a Szenior gyorsan le is torkolta: hát, szerinted mi? Már egy ideje arról beszélünk, hogy az történik bárkivel, ami velünk is. Hogy idejutunk, ahová ez a szerencsétlen Harmadik hozott minket ahelyett, hogy követtük volna a tervet. Vagy te is szerelmes vagy? – a Szenior úgy nézett rá, mint állatorvos a beteg macskára. És ha igen, a beszámíthatatlanság mely fokán keressünk? Irigy vagy, állapította meg ő, miközben remegő hangja elszántságról árulkodott. Már el is felejtetted, milyen az, szerelmesnek lenni? Értem én, hisz ilyen korban már erőteljesen megkopnak azok az érzékelő sejtek, melyeket a hormonok és a testnedvek fűtenek. Ezért felelnek meg neked a magaslatok, hogy onnan letekintve ne érezd hiányát a valódi, lenti örömöknek. Hát most egy ilyen magaslaton vagyunk, ülünk vagy állunk, mindegy. Van-e ital az asztalon, vagy nincs, mindegy. Van-e lába az asztalnak, vagy nincs, az is mindegy. Minden mindegy. És minden egy. Egység sincs, mert még az is több pólust feltételez. Csak egyvalami van, az, amit ha kimondasz, az jön ki a szádon, hogy: egy. És számolni se tudjuk a perceket, hogy meddig kell még itt maradnunk, mert minden perc önmagában, egyként létezik. És fogalmam sincs, hogy mi ez az álmindenség, csak azt tudom, hogy a dühöm égetni kezdi a mellkasomat, igen, mintha szerelmes lennék, közben pedig téged vagyok kénytelen kioktatni öreg létedre, hogy ne te oktass ki engem, világos? – emelte fel a hangját ő, majd hirtelen elhallgatott. Hangosan zihált, érezte, hogy a homlokán verejtékcseppek gyülekeznek, miközben a feje és egész alakja beleolvad valami furcsa, hideg fénytelenségbe. Hagyjátok abba, szólt halkan a Harmadik. Itt senki nem beszélhet ilyen hangon, mert azzal nyomban megszüntet mindent, ami bennünket most fenntart. Egyikünk sem létezhetne itt, ama bizonyos útlevél nélkül, amit ellenőrzés céljából csak saját magának adhat át az ember a határon, emlékeztek? Tehát ti sem létezhetnétek. Senki. Az egy sem. Semmi sem. Vagy talán csak az. Még a nulla sem. Nekem is idő kellett, hogy rájöjjek, hol voltam akkor, amikor nem veletek voltam. Örülök, hogy megmutathattam, de félek, szétkiabáljátok és szétrobbantjátok. De mit, kérdezte halkan ő. (…) A semmit, mondta lemondóan a Harmadik.
A válasznak megfelelő hangulat lett úrrá rajtuk. Alattuk felhők gyülekeztek. Igazi felhők. Jó látni, ahogy odalent minden úgy zajlik, ahogy azt megszoktuk, mondta a Szenior, mintha magát nyugtatná. Látjátok, tette hozzá, ezek a felhők már akarnak valamit, például egy kis esőt vinni a földre. Némelyek azonban az aranyat érő májusi eső felmérhetetlen jótéteménye ellenére elégedetlenkednek, hogy na, megint esni fog, akkor fel kell húznom a kapucnis viharkabátomat, vagy esernyőt kell vinnem a randevúmra, az alatt végre összebújhatunk, meg ilyesmi. Furcsák az emberek, ha fentről nézzük őket az esőben. Amikor valami ősi örömmel és kielégüléssel bújhatnak el a megázás elől, miközben zsémbelnek egy kicsit. Meg az is érdekes, hogy a fenti világ odalentről, a vastag felhőzet ellenére, sokkal jobban kitárulkozik, ezért sokkal észrevehetőbbé válik olyankor, ha esik, igen, ha onnan esik valami, illetve, mostani helyzetünket tekintve, ha innen esik valami lefelé a földre, mi meg maradunk itt, hogy ezt láthassuk, és egyszer majd továbbmegyünk, hogy elmondhassuk másoknak is. Túl messzire mentél, csóválta ő a fejét, és a Harmadik felé fordult, mintha tőle várna megerősítést. Hiszen a Harmadik jóvoltából ülnek ők ott fenn annál a lábatlan asztalnál, ahol a világ megszületésének pillanatában, az ylem őskezdeti anyaga előrevetíti ugyan az első hidrogénatomok létrejöttét, de még semmi sincs, amibe az anyagfüggő léleknek kapaszkodni lehetne, legalábbis a szkeptikusok szerint, de hol van a szkepticizmus, kérdezhetnénk, amikor még a rábólintó gesztusok sem olvadtak ki a robbanás előtti nemlét fagyos állapotából? A Szenior és ő a Harmadikat bámulta. Mint amikor a gyerek megpillant valamit, amiről pontosan tudja, hogy az egy angyal. Hát ide vezetett a te titkos utad? Kétely és kérdés együtt voltak ebben a lebegtetett mondatban. Először én sem hittem, mondta rezignáltan a Harmadik, nem vagyok én annyira tanult, mint ti, na, meg aztán ki az, aki bedől ilyen látszatdolgoknak… Látszatdolgoknak? – nevette el magát a Szenior, és titkon megtisztelve érezte magát, amiért a Harmadik tanultnak, legalábbis tanultabbnak nevezte. Ezek evidens dolgok, folytatta, csak azt nem tudtam, hogy amíg egyes emberek nincsenek más emberek látókörében, és ezek a más emberek képesek feltenni a kérdést, hogy vajon emezek hol lehetnek, szóval, azt nem tudtam, hogy a válasz az, hogy itt. Te már megjártad egyszer ezt az utat, amikor nem tudtuk, hová tűntél. A Harmadik kezdte magát kellemetlenül érezni. Nem tehetek róla, mondta. És arról sem, hogy számotokra ez ilyen fontos. Már hogyne lenne fontos, kiáltotta szinte önkívületi állapotban a Szenior, mert rádöbbent valamire, olyasmire, amire rádöbbenni csak akkor lehet, ha addig még a gondolata közelében sem járt az ember annak a valaminek. Hiszen a szingularitásban szép csak az élet! Minden előttünk áll, nézzétek, még fel sem kelt a Nap, és már letekinthetünk jövőnk vidékeire, még szemünk sincs, de már láthatjuk azt, akik leszünk, még ki sem serkent a szőrzet testtájainkon, de már, hóha-hopp… Megállni! – rikkantott ő, csak hogy félbeszakítsa a Szeniort, mert megérezte, hogy ha az még egy kicsit lubickol a keletkezés rügyfakasztó langymelegében, akkor egy szép nagy erekcióval fogja megajándékozni az őseredet szellemét. Még jó, hogy fel vagyunk öltözve, nyúlt ösztönösen a szakadáshoz, mely a farmernadrágját díszítette. A Szenior csendben vigyorgott. Nem értitek ti ezt! A szellem és a palack históriájában az egyetlen felfogható igazság a kiengedésben van. És kihúzva magát, lassan megigazította a csokornyakkendőjét.
(folytatása következik)
