Mindörökké Ada

Ada Község Életműdíjában részesült az idén az adai Varga Elfride, a II. helyi közösség nyugalmazott titkára, aki a díj indoklása szerint több évtizedes lelkiismeretes és példamutató munkájával, valamint szerteágazó közéleti szerepvállalásával járult hozzá Ada község fejlődéséhez. Az életműdíj kapcsán beszélgettünk Varga Elfridével az elmúlt évtizedekről, amelyek során magánélete és közéleti tevékenysége sokszor összefonódott szülővárosa, Ada fényesebb vagy éppen árnyékosabb időszakával. Az elkötelezetten lokálpatrióta hatvannégy éves asszonyt legtöbben csak helyi közösségi titkárként ismerik. Kevesen tudják, hogy egy ízig-vérig „adai drótosról” van szó, akinek ifjúságát és felnőtt korát is nagyban meghatározta a helyi vasmunkás miliő, és akiből fémcsiszolós, majd gépészmérnök lett, végül pedig tevékeny közéleti szerepet is vállalt.

Hogyan fogadta a rangos elismerést, amelyet Ada községtől, a szülővárosától kapott?

– Nagyon boldog voltam, és nagyon meghatódtam, hogy jelöltek az életműdíjra, főleg azért, mert ezt általában idősebb korban szokták odaítélni. A díj egy elismerő visszaigazolás volt számomra, hogy jól csináltam a dolgom, és amit tudtam, azt a legjobb tudásom szerint meg is tettem. Talán lehetett volna többet is, jobban is, de mindig igyekeztem megfelelően elvégezni a feladatom. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy a munkámat és közéleti tevékenységemet a szülővárosom visszaigazolja és elismeri, hogy jó és eredményes volt.

Fontosnak nevezte szülővárosa elismerését. Az adai származása és gyökerei mennyire voltak meghatározók az életében?

– Mindig nagyon büszke voltam arra, hogy adai lakosok vagyok. Az 1962-es generáció tagjaként én még Adán születtem a helyi szülészeten, az utánunk következő korosztályok viszont már a zentai kórházban. Én törzsgyökeres adai vagyok, mindig is annak vallottam magam. Anyukám varrónő volt a helyi Beko textilipari vállalatban, apukám egész életét a sportban töltötte, miután az Ada községi sportszövetség vezetője volt. A lánykori nevem Tucakov. Az őseim apai ágon szerb optánsok voltak, akik a magyarországi Deszkről települtek Adára a trianoni időszakban. Így vegyes házasságból származom.

Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, az iskolás évekre?

– Adán jártam általános iskolába, ahol szerb nyelvű tagozatra írattak be, ahogy a legtöbb vegyes házasságból született gyereket. Nem beszéltem a legjobban szerbül, mert otthon kizárólag magyarul kommunikáltunk. Valószínűleg azért írattak szerb tagozatra, mert apukám iskolázottabb volt anyukámnál, ezért úgy gondolták, hogy többet tud majd segíteni a tanulásban. Az általános iskolában aztán nagyon megszerettem a szavalást, rendszeresen felléptem az ünnepségeken és részt vettem a szavalóversenyeken. Volt egy csodálatos szerbtanárom, Jelisaveta Surla, akinek sokat köszönhetek, mert szavalóversenyekre küldött, és segített, hogy teljes mértékben elsajátítsam a szerb nyelvet, hiszen az anyanyelvem a magyar volt. Nagy szerelmese voltam fiatal koromban a sportnak és a mozgásnak is. Aktív tagja voltam a helyi gimnasztika csoportnak, amellyel községi és tartományi versenyeken szerepeltünk. Közben Adán elvégeztem a zeneiskolát is, bár nem voltam tehetséges, de Jakubovics Andor igazgató, aki egy csodálatos ember volt, megszerettette velem a harmonikázást. Később, középiskolás koromban, tagja voltam a helyi harmonika-zenekarnak is, amit Lippai Mónika harmonikatanár alakított meg. Több éven át muzsikáltam a zenekarban, amire ma is nagyon büszke vagyok. Sok fellépésünk volt, részt vettünk fesztiválokon, többek között Šabacon és Pulán is.

Középiskolásként tagja volt a helyi harmonika-zenekarnak. Eszerint az általános iskola után maradt Adán, és beiratkozott a fiúiskolának számító műszaki szakközépiskolába?

– Beleestem a középiskolai reform által érintett generációba, ami 9. és 10. osztály bevezetését jelentette. Ez nem volt a legszerencsésebb, mert utána már szakmát kellett választanom, de tanácstalan voltam. A nyelvtanulás állt közel hozzám, és anyukám közbenjárására Adán az elsők között tanultam angol nyelvet, végül nyelvi középiskolába iratkoztam Szabadkára. Viszont nem tudtam megbékélni a helyzettel, hogy el kell mennem Adáról, más környezetbe, más emberek közé. Így az utolsó pillanatban, az augusztusi pótiratkozáson kivettem a dokumentumaimat, úgy, hogy azt a szüleim sem tudták, és beiratkoztam Adán a fémipari szakközépiskolába, ami életem legjobb döntése volt. A pótiratkozásra két Vuk-diplomával mentem, de azokra nem volt szükség, hanem azonnal szakmát kellett választanom, de fogalmam sem volt, hogy mire iratkozzak. A fémesztergályos, a fémmarós és a fémcsiszoló közül választhattam. Végül az utóbbit választottam, miután azt mondták, hogy ez való leginkább a lányoknak. Így lettem fémcsiszolós, vagyis köszörűs. A huszon-egynéhány fős szerb tannyelvű osztályban egyedüli lány voltam. Én voltam végig az osztályelnök, és kedveltek a fiúk, mert mindenkinek szívesen segítettem. A középiskola elvégzésével köszörűs, illetve gépésztechnikus diplomát szereztem.

Élete legjobb döntésének nevezte, hogy az adai középiskolába iratkozott be. Miért?

– Nagyon szerettem a Műszaki Iskolát, amelyben több mandátumon keresztül a szülői tanács tagja is voltam. Van közöttük valamilyen karmikus kapcsolat. Az intézményt 1962-ben alapították, én is akkor születtem, így ugyanakkor ünnepeltük az 50. születésnapunkat. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az iskola félévszázados jubileumi évkönyvébe bekerült a visszaemlékezésem, amit Kuzma Vera tanárnő biztatására írtam meg. Emellett a fiam is az 50. jubileum évében végzett a középiskolában, így benne van a tablóképe az emlékkönyvben, akárcsak a megboldogult férjemé, aki szintén ott végzett. Sokat kaptam ettől az iskolától, amihez rengeteg emlékem kötődik. A tanári kar jó volt, délután jártunk iskolába, ahonnan az utolsó óra után rohantunk a moziba az esti vetítésre. Az iskolában ismertem meg a nagy szerelmemet, aki később az első férjem lett, bár ez a házasság felbomlott, de az emléke megmaradt. Tito halála után a Műszaki Iskolával részt vettem 1980. május 25-én, az Ifjúság Napja alkalmából Belgrádban megrendezett stafétaváráson, valamint tömeges sportbemutatón és felvonuláson, ami talán az utolsó volt. A középiskolával sok helyre kirándultunk, illetve Lazar Mijić tornatanárnak köszönhetően, aki az osztályfőnököm volt, rendszeresen mentünk síelni, miután az intézmény vásárolt síléceket a diákoknak. Ez luxusnak számított, és sokunknak nem adatott volna meg, hogy megtanuljunk síelni, ha nincs az iskola. Később eljártam síelni a családdal és a barátokkal is.

Hol és hogyan szórakozott akkoriban az ifjúság?

– Adán az ifjúság számára a közösségi élet egyik központja a diszkó volt, de közkedvelt volt a korzó, a mozi és a kiskocsmák, valamint a tánciskola, ahova anyukám még gardi mamaként kísért el. Ezek mind olyan közösségi helyek voltak, amelyek összehozták a fiatalokat. Mindig nagy társaságom volt, sok időt töltöttünk el ezeken a helyeken és nagyon élveztem. Emellett meghatározó hely volt még a Tisza és folyóparti strand, amit imádok, és ahova rendszeresen lejártunk, főleg nyaranta. Az ifjú éveimben emellett fellépőként és műsorvezetőként rendszeresen részt vettem minden helyi ünnepségen. Ezért tizenhét évesen, 1979-ben megkaptam Ada községtől az Októberi díj ifjúsági kitüntetését, ami a jelenlegi Iuventus Pro Urbe díj megfelelője, és nagy megtiszteltetésnek számított.

A középiskola befejezés után merre vitt az útja?

– Beiratkoztam Újvidéken a gépészeti egyetemre. Ebben nagy szerepe volt a Potisje szerszámgépgyár által felajánlott csábító összegű ösztöndíjnak is. Egy évet töltöttem az egyetemen, viszont hiányzott egy vizsgám, hogy beírjam a második évet, így végül a műszaki főiskolán kötöttem ki Újvidéken. Itt sokkal barátságosabb és közvetlenebb volt a légkör. A főiskolán sok barátot szereztem, köztük más köztársaságból származó fiatalokat, valamint voltak magyar ajkú tanáraink is. A kedvencem Stefan Kukić professzor volt, aki beszélt magyarul, és akinél végül lediplomáztam. Őt egymás között mi, magyarok, viccesen csak Kampó Pistának hívtuk. A főiskolán 1986 júniusában szereztem meg a diplomát, majd augusztusban már elkezdtem dolgozni a Potisje Szerszámgépgyárban és Öntödében.

Az adai Potisje nagyvállalat volt, amely kétezer embert foglalkoztatott, és a világ minden tájára szállított szerszámgépeket. Hogyan emlékszik vissza az ott eltöltött időszakra?

– Több munkahelyen is dolgoztam a cégben. Jó volt, kipróbáltam sok mindent. A gyártás-előkészítő részlegen kezdtem, majd látva az agilis természetemet Ahác József áthívott a marketing osztályra, ahol gépeladással foglalkoztam. Először a hazai eladáson dolgoztam, ahol abban az időben nagykereskedelmi cégeken keresztül árusítottuk a gépeket. Utána kerültem át a külkereskedelmi részlegre. Majd kooperációval foglalkoztam, ami nagy kihívást jelentett, miután a Potisje és helyi, illetve vidéki cégek közötti szolgáltatói munkát koordináltam. Közben ott ismertem meg a második férjemet, Varga Jánost, a gyermekeim apját, aki a szerszámkonstrukció osztályon dolgozott. Összeházasodunk, de aztán nehéz idők jöttek, a háborús időszak és a katonai behívók.

A 1990-es évek zűrzavaros éveit hogyan vészelték át?

– Az autóban minden össze volt pakolva, ha netalán menni kell, akkor azonnal indulhassunk. Sokszor kacsintgattam ki külföldre. Sok kollégám távozott Kanadába, ami csábító volt, illetve három nagybátyám él Németországban, oda is mehettünk volna. A sors úgy akarta, hogy maradjunk, a férjem már csak akkor kapott katonai behívót, amikor ez már megoldható volt. A lányunk, Laura 1989-ben, a fiunk, Zsolt 1992-ben született. Az inflációs időszakban hébe-hóba mentünk be a Potisjébe. Akkoriban sokat jártam Magyarországra, mert csatlakoztam egy MLM-céghez, annak a termékeit forgalmaztam és abból éltünk. Sokat segítettek a külföldi rokonok és a szüleink is, hogy itthon boldoguljunk, és végül maradtunk. Az 1999-es NATO-légicsapások időszakát is átvészeltük, sok időt töltöttünk el tartalmasan a gyerekekkel.

Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a közéleti szerepvállalása is. Miért kapcsolódott be a köz- és a politikai életbe?

– A miloševići rendszertől szerettem volna megszabadulni, hogy változtassunk és jobbá tegyük az életünket. Ezért 1997-ben beléptem a Vajdasági Magyar Szövetségbe, ahol aktív szerepet vállaltam. Az adai helyi szervezet elnökségi tagja voltam, de 2000-ben aktívan részt vettem az októberi demokratikus változásokban is. Október 5-én az Ada központjában szervezett megmozdulás egyik vezetője voltam. Visszagondolva, ez nagy merészség volt egy kisgyerekes anyukától, mert rosszul is elsülhetett volna, de fiatal voltam és változtatni akartam. Még ebben az évben javasoltak Adán a községi végrehajtó bizottság elnökének, de végül nem engem neveztek ki. Szerettem volna ezt a tisztséget ellátni, de csalódtam és háttérbe szorultam, bár továbbra is támogattam a pártot, amiben csak tudtam. Viszont akkor döntöttem el, hogy hagyom a politikai pályát, és elvállaltam a titkári tisztséget a II. helyi közösségben, ahol 26 évre ott ragadtam. Közben felmondtam a gyárban is, ami becsődölt.

Miért vállalta el a helyi közösségben a titkári tisztséget?

– Biztosan találtam volna állást gépészmérnökként, de a közösségért akartam dolgozni, az infrastrukturális fejlesztésektől kezdve a kapcsolatok építéséig. A 2000-es években a helyi önkormányzatban nem tartoztam a kedvencek közé az akkori vezetésnél, majd 2008-ban a fiatal és törekvő Bilicki Zoltánt választották meg adai polgármesternek, akivel szoros együttműködésre törekedtem. Ez jó döntésnek bizonyult, mert az elmúlt 18 évben a közösség érdekében nagyon sok beruházást és fejlesztést sikerült megvalósítani a helyi önkormányzat támogatásával Ada község területén. Bár bevallom, soha nem gondoltam, hogy a II. helyi közösségből fogok nyugdíjba vonulni. Az életem egyik legnehezebb periódusát tizen-egynéhány éve éltem át, miután a férjem nagy hirtelenséggel elhunyt. A lányom egyetemre járt, a fiam középiskolás volt, de szerencsémre nagyon jó és megértő gyerekeim vannak, akik átsegítettek a nehézségeken. Büszke vagyok magamra, hogy ilyen gyerekeket neveltem, és akik olyan párt választottak maguk mellé, akiktől ugyanezt megkapom. A férjem elvesztése törés volt az életemben, ami végül erősebbé tett, hogy még hatékonyabban tudjak cselekedni. Az élet mindig olyan tanárokat, munkatársakat, valamint családtagokat, gyerekeket és párokat rendelt mellém, akik támogattak és jobbá tettek.

A nyugdíjba vonulása után mik a tervei?

– Az elmúlt időszakban a szklerózis multiplex nehezíti az életem, ami hátráltat a napi tevékenységben, mert nehézkesen mozgok, de ennek áthidalásában sokat segít a párom, Csúzdi István. Összehozott bennünket a Tisza szeretete, és neki köszönhetően kerültem az adai csónakkikötőt működtető Sidro egyesületbe, amelynek már a második mandátumban vagyok az elnöke. Ott is vannak feladataim, valamint a helyi újságnál, a Körképnél, amelyet 10 éve sikerült megmenteni a megszűnéstől, most viszont a finanszírozását kellene megnyugtatóan megoldani. Emellett remélem, hogy hamarosan a gyermekeim unokával örvendeztetnek meg.