Az évszakok mintha az olvasmányainkat is megválogatnák helyettünk. Legalábbis velem gyakran megesik, hogy ősszel egyszer csak őszi versek jutnak eszembe, régről ismerős sorok, amelyek az év más szakában ritkábban foglalkoztatnak. Ilyenkor szívesen veszem elő őket, és megpróbálom félretenni mindazt, ami az évtizedek során az irodalomórákon hozzájuk tapadt: a kérdéseket, a magyarázatokat, az értelmezés olykor kissé kényszeres igyekezetét. Nem mintha mindez fölösleges lett volna. Csak most nincs osztályterem, nincsenek diákok, és nem kell a versből óravázlatot készíteni. Végre jó volna úgy olvasni, mintha először találkoznék velük. Egyedül, szemtől szemben a szövegekkel.
Ezúttal Kosztolányi Dezső 1930-ban írt Őszi reggeli című versére esett a választásom, amelyet az évek során sokszor olvastam és tanítottam:
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Mindössze tíz sor, egy gyümölcsökkel megrakott üvegtál, szőlő, körte, csillogó vízcsöpp, az ősz szinte túlzásba vitt pompája. Aztán a vers váratlanul kibillenti ezt a tökéletes csendéletet: „Jobb volna élni.” Mintha éppen az ősz pompája döbbentené rá az embert, hogy mindezt hamarosan itt kell hagynia.
Kosztolányi verse egy másik őszi költeményt is felidézett bennem, Ivo Andrić Kraj (A vég) című versét. A Nobel-díjas szerb írót elsősorban regényeiről ismerjük, holott verseket is hagyott ránk. Közéjük tartozik az 1970-ben írt, mindössze hétsoros Kraj. Már ismertem egy magyar fordítását, de azzal sohasem voltam igazán elégedett. Most újraolvastam a szerb eredetit, és végül magam is megpróbálkoztam a lefordításával.
Kraj
Septembar.
Skupocena nagnuta čaša
Kojoj ivicu vino kvasi.
Srce bije sve jače, sve dublje,
Krv je nemirna, jer predoseća
Ono što donosi plodna jesen:
Odlazak, nestanak, kraj.
És a magyar fordításom:
A vég
Szeptember.
Drága, megbillent pohár,
szája bortól nedves.
Hevesebben, mélyebben ver a szív.
A vér nyugtalan, érzi már,
mit hoz a termékeny ősz:
távozás, eltűnés, vég.
Kosztolányi, aki maga is kiváló műfordító volt, a műfordítás nehézségeit egy találó hasonlattal érzékeltette: fordítani annyi, mint „gúzsba kötve táncolni”. Nehéz volna ennél szemléletesebben megfogalmazni a fordító helyzetét: úgy kell szabadon, természetesen megszólalnia egy másik nyelven, hogy közben az eredeti szöveg szinte minden mozdulatát megköti. Andrić hétsoros verse különösen próbára teszi ezt a képességet. Alig néhány szó, egyszerű mondatok, szinte eszköztelen versbeszéd. Nincs semmi, ami elfedhetné a fordító bizonytalanságait, egyetlen rosszul megválasztott jelző, egy nehézkes szórend, egy fölösleges szó is megváltoztathatja a vers hangját.
Engem leginkább a pohár képe foglalkoztatott. A szerb nagnuta čaša szó szerint megdöntött, megdőlt pohár, de egyik magyar megfelelővel sem voltam igazán elégedett. Végül a „megbillent” mellett maradtam: benne van a mozdulat, az egyensúly elvesztése anélkül, hogy túlságosan hangsúlyossá válna. A következő sorban a bor az eredetiben a pohár peremét nedvesíti. Magyarul azonban a „szája bortól nedves” természetesebbnek, költőileg elevenebbnek hatott.
Nem volt egyszerű a szívverés és a vér nyugtalanságának visszaadása sem. A szerb sve jače, sve dublje szó szerint azt jelenti: egyre erősebben, egyre mélyebben. A magyar változatból végül elhagytam a két „egyre” szót, hogy feszesebb maradjon a sor. A következő sor predoseća igéje pedig annyit tesz: előre megérzi, megsejti. Először az „előre érzi” mellett döntöttem, de végül az „érzi már” természetesebbnek, ritmikailag is szerencsésebbnek bizonyult. Igaz, ez valamivel határozottabb az eredetinél, de megőrzi azt a feszültséget, amely abból fakad, hogy valami még nem következett be, a közeledése azonban már érezhető.
A legtöbbet mégis a zárlattal bajlódtam. A plodna jesen termékeny ősz, de hogy mit tesz ez az ősz, azt magyarul többféleképpen is el lehet mondani. „Ami jön”, „amit elhoz”, „hogy mit hoz” – mindegyik megoldásnak más a ritmusa és a hangsúlya. Végül a legegyszerűbbnél maradtam. A zárlat három főnevét pedig nem láttam el tárgyraggal, noha a magyar mondat szerkezete ezt is indokolhatná. Így azonban mindhárom szó külön, önálló súllyal hangzik el: távozás, eltűnés, vég.
Közben egyre érdekesebbnek találtam a két vers rokonságát. Mindkettőben az ősz bősége, a földi javak pompája találkozik az elmúlás előérzetével. Kosztolányinál üvegtál és gyümölcsök, Andrićnál drága pohár és bor. Mintha ugyanannak a csendéletnek két változatát látnánk.
A két költő mégis másként tekint arra, ami elkerülhetetlen. Kosztolányi ragaszkodik az élethez, s a végesség felismerése csak fokozza ezt a ragaszkodást, amely a későbbi Szeptemberi áhitatban már szinte mámoros életigenléssé erősödik. Andrić versében viszont az elmúlás közeledtének nyugtalanító előérzete szólal meg. A szív hevesebben ver, a vér nyugtalan, de a zárlatban már nincs tiltakozás. Csak három szó, egymás után, egyre súlyosabban.
Nem tudom, ismerte-e Andrić Kosztolányi versét. Lehetséges, de bizonyíték nélkül kár volna hatásról beszélni. Talán érdekesebb is arra gondolni, hogy két különböző költői világban, egymástól függetlenül születhettek ennyire rokon képek.
Eredetileg csak olvasni szerettem volna ezeket a verseket, minden különösebb elemzői szándék nélkül, egyszerűen azért, mert megszólaltak az emlékezetemben. De az ember, úgy látszik, nem egykönnyen bújik ki a saját bőréből (ezt vajon hogy mondják szerbül?…), szinte akarata ellenére is elkezd a szavakon, jelzőkön töprengeni, szórendeket próbálgat, ritmusra fülel, és mire észbe kap, eltelt a délelőtt…
