A Városi temetőben tegnap délelőtt búcsút vettünk Fischer Jenő kollégánktól, lapunk megbecsült kommentátorától.
Fotó: Dávid Csilla
Gyászbeszédében Varjú Márta főszerkesztő emlékeztetett arra, hogy Jencivel – mert békés természete miatt többen, köztük Márta is, így hívták – nagyon nehéz volt veszekedni. Talán nem is lehetett vele összeveszni, mert ő úgy a vitákban, akárcsak az írásaiban is, higgadtan érvelt. – Fischer Jenő Újvidéken élt, de Újvidéken is zentai maradt. Nagyon szerette Zentát, ahonnan ha kollégák, földijei érkeztek az újvidéki szerkesztőségbe, azonnal érdeklődött szülővárosáról, az otthoni ismerősökről. Jenő volt az az újságíró, aki megdöbbentő mennyiségű információval a birtokában be tudta mutatni azoknak, a kilencvenes években mindannyiunk által megtapasztalt gonoszoknak a sokoldalúan ártalmas tevékenységét, akik szították a gyűlöletet, vagy éppen háborús bűnösökké váltak. Többször személyes ismerősként is képes volt olyan tárgyilagosságra, amiből nem érződött ki a gyűlölet hangja, bár kíméletlenül ostorozta azokat, akik a vesztébe vitték az országot. Maga mondta, hogy „most jött el az ő ideje”, akkortájt, amikor úgy hozta a történelem és a rettenetes háborús évek, hogy megsokasodtak a gonoszok, és ezeknek az embereknek az igazi arcát kellett bemutatni az olvasónak. Az ólomévek időszakában és ezt követően alkotta a kiváló cikkeit, amelyekből megszületett az Ólomévek íródeákja című könyve. A háborús években szerzett nevet magának, amikor a politikusok elvakult nacionalistaként törtek egymásra, ő már megírta a Kinek lesz a Trianonja? című írását, előrevetítve a későbbi eseményeket. Visszatért a korábbi, letűnt korszakba is, a régi rezsim titkainak szálait is bogozgatta. Mindezek mellett 2004-ben megírta a Magyar Szó történetének egy korszakát Egy évtized krónikája címmel. Azt hittük róla, hogy még sokáig fogja művelni a kertjét, és hogy könyvet is ír még, miként ezt korábban ígérte. Mindannyiunk sajnálatára korán kell búcsúznunk tőle – hallottuk.
Fischer Jenőt zsidó szertartás szerint helyeztük örök nyugalomra, héber nyelvű búcsúbeszédet a szabadkai Halbrohr Tamás mondott. Hatvankilenc évet élt, nyugodjon békében!
