Ha föl akarjátok fedezni, mennyi csodát rejt magában egy város vagy akár csak egyetlen épület, akkor ne a cipőtök orrát bámuljátok, hanem emeljétek fel a fejeteket, és nézzetek a magasba! Nem kell elkalandozni a tekintettel a felhőkig, csak mondjuk az ereszcsatornákig, hogy meglássátok mindazt, amiről azt hiszitek, örök árnyék rejti. Pedig nem, mert az azok a díszek ott élnek, lélegeznek, mosolyognak a falakon, őrzik régen meghalt mesterek keze nyomát, nektek csak észre kell vennetek – mondta építészettörténet-tanárunk, szép emlékű Németh Olivér. Mi meg, szegedi Vedres építőiparis középiskolások azonnal felemeltük azt a hosszú, loboncos hajjal koronázott fejünket, ugyan ki mert volna egy szigorú tanár szépen hangzó kérését hallva mást csinálni.
Hogy mit fedeztünk fel akkor a szegedi Aradi vértanúk terén sétálva? Sajnos nem emlékszem. De a már évek óta a felhők fölött rajzolgató tanárunk hangját mindig meghallom, ha egy új utca, ház kerül elém fotózós baktatásaim során. És emelem a fejem, amiről ugyan régen lekopott már a bozontos haj, ám a szemem, ugyan szemüveggel megerősítve, a minap is észrevette egy alföldi városban azt a gipszből faragott kis angyalt, amelyet a talán százhúsz évvel ezelőtt tervezgető mérnök mindenképp fontosnak tartott ráilleszteni a nagy háború előtt emelt palotára.
Megláttam a kis épületdíszt, és azonnal lobbant bennem a lelkesedés – itt megállok, ha csak egy percet is, de áldoznom kell az életemből néhány fotóra. De mennyivel jobban mutatna az angyal a fényképen, ha más szögből próbálnám megörökíteni! Mondjuk úgy rögzíteni a nap sugarában felvillanó szépséget, hogy az árnyékban maradt részlet is megmutatkozhasson – araszoltam, kezemben a telefonnal. Mit törődtem én a világgal, zajjal, nem csúcsforgalmas, de a kis utcába mégiscsak bekanyarodó forgalommal? Csak lépdeltem, oldalaztam, mozdult a térdem, mozdult a bokám, és velük mozdult az egész testem, a nyakam és a fejem is. Az angyal pedig éppen arra készült, hogy teljes valójában beröppenjen a telefonos fényképezőmbe, amikor autóduda hangja robbant, szitkozódós káromkodás csapott a hátamra.
– Nem látsz, te ökör? (Itt csúnya szó, nem írom le…) Már a kocsiúton jársz! Azt akarod, hogy elüssenek? (Újabb csúnya, ezt sem írom…) – tört ki a haragos zaj egy autó lehúzott ablakán. Én, az ökör, meg csak néztem, pislogtam, megfürödtem zavarban, szégyenben, habogtam, hogy elnézést. Ám akkor már a sorban várakozó második kocsiból utasítottak, hogy ne kérj te semmi elnézést, hanem húzz a francba. Még ilyet, itt mindenki meghülyült, kocsiúton parádézik? – kérdezte egy harmadik hang. És zengett – én legalábbis így éreztem –, igen, zengett a kis utca, talán még az aszfaltot is tovább repesztette az ideg. A kapuk elé kitett kukák vádlón néztek rám, és emelték volna a fedelüket, hogy a gyomrukban süllyedjek el nagy szégyenemmel, amikor sikerült visszalépnem a járdára.
És visszalépnem az időben is. Már nem a magyar alföldi városban jártam, nem éreztem a közeli folyócska illatát, nem suhogtak a fejem fölött a frissen zöldült levelek sem. Ősz színeibe öltözött osztrák település főterén ámuldoztam háromszáz éves házak friss, élénk színein, bolt előtt ácsorgó asszonyok nevetésének okát próbáltam kitalálni, szemem is megakadt egy pillanatra az edzésre siető diáklányok izmos-formás lábain. De csak egy pillanatra, mert hirtelen észrevettem, hogyan próbál áttörni a sárguló faleveleken az október gyengén csorduló fénye, és ez a fény miképp villan meg a szemközti templom tornyán.
– Ezt le kell fotózni! – kaptam elő nemrégiben vett digitális kamerámat, és úgy sürögtem-forogtam, kerestem a legjobb fél négyzetméternyi helyet, ahonnan a legszebb képet készíthetem erről az illékony csodáról, hogy még a talpam alatt csikorgó kavicsok is elnevették magukat. Forgolódásomban ott is egy hang állított meg. Barátom kiabált rám, nem haraggal, de nem is túl szelíden: – Vigyázz, Zoli, nem vetted észre, hogy már nem a járdán lépkedsz? A kocsiúton akadályozod a forgalmat – cibáltak vissza a napi valóságba a szavai. Én pedig megfordultam, riadt szemmel bámultam a mögöttem ácsorgó, talán féltucatnyi autóra, és felemeltem a kezem, amely megtanult beszélni – németül integette –, elnézést, hölgyeim, bocsánat, uraim! Ekkor vettem észre, hogy kezek nyúlnak ki minden kocsiablakon, tenyerek fordulnak felém, a szélvédő mögött meg vidám arcokból mosolygó szemek üzennek: semmi gond, csak készüljön az a kép, ugyan mit számít ez az egy perc?, hiszen oly békés, csendes ez a péntek délután, hova sietnénk, legalább mi is megnézhetjük, hogyan festik még szebbre a városunkat a pihenni térő nap sugarai. És vidáman integettek a tenyerek is, csak az egyik állt meg egy pillanatra, hogy a kéz a mutatóujjal tudjon jelezni, szólni: – Arra nézzen, uram! Azt a házat látta már? Kincs azon minden dísz, el ne menjen addig, amíg azt is nem örökítette meg – hallottam ki az üzenetet a beszédes ujj szavaiból.
Neulengbach – jutott eszembe a kisváros neve, ahova azóta sem tértem vissza, amikor egy asszony fogta meg a kezem, és szelíd mozdulattal emelt vissza 2024 magyar tavaszába.
– Ne haragudjon rájuk. Sietnek. Ma már mindenki siet itt mifelénk. Remélem, tudják is, hogy hova. Remélem, el is jutnak oda – mélyült a ránc az asszony arcán, és már vonszolta is tovább maga után a kerekes bevásárlótáskáját. Én meg a fényképezős telefonommal az angyalt kerestem a falon, de alakját teljesen eltakarta egy sötét, vastag árnyék.
Nyitókép: fotó: irodalmiradio.hu
