Brünnhilde

Állt. Csak ácsorgott, derekát az ülés karfájának támasztva. Minden áldott reggel ott láttam a metrón. Arcán zord kifejezéssel, amelybe némi szánalom és megvetés keveredett a kívülálló világgal szemben. Tagbaszakadt termete, húsos arcát keretező szögegyenes, félhosszú haja, az egyszínű, komor öltözet mind-mind arra utaltak, viselőjük határozott, elvétve sem barátkozó egyéniség, aki bármikor odacsap, amint arra alkalom adódik, vagy ha a szükség úgy hozza.
Nem is szoktam a közelében megállni – mit lehet tudni?! –, de azért mindig konstatáltam, hogy na, korán kelt ő is, nem csak én. 
Ezen a hajnali órán még a reggelit is be kellett szereznem, ezért a metróból kilépve a bolt felé vettem az irányt. Ahogy szaporáztam a lépteimet, egyszer csak észrevettem, „lekövetem” morcos útitársnőmet. A tőle elvárható határozottsággal, döngő léptekkel gyűrte maga alá a lépcsőfokokat. A kellő követési távolságot betartva, a nyomában osontam. 
Ő, velem ellentétben, olyan lendülettel haladt, hogy kényszerűen aláképzeltem egy lovat, amelynek gyeplőjét Brünnhilde kemény kézzel markolja, s közben együtt trappolnak, vágtatnak a kitűzött, leigázni vágyott cél felé – a vegyesboltba. 
Brünnhilde engem megelőzve – érthető módon, hiszen lóval gyorsabban lehet közlekedni – ért a kis üzlet bejáratához. 
Ott kissé megtorpant, gondolom, a lovat nem akarta az előtérbe bevinni. 
Egymás után léptünk a boltocskába. Mintha valami delejes erő vonzana, még mindig nem tudtam elszakadni tőle, követtem a felvágottas pult irányába, mivel sajnos én is ugyanott szerettem volna vásárolni.
Épp odaértem, amikor torkát köszörülve megszólította az eladónőt. A legrosszabbra is felkészülve vártam, milyen dörgedelem tör ki a torkából, amellyel magának követeli a felvágottak garmadáját, egy vekni kenyérrel és némi zöldfélével. Ez utóbbit természetesen az odakinn parkoló lovának.
Majd elaléltam, amikor ténylegesen megszólalt: Öt deka párizsit kérnék – kezdte cérnavékony hangon selypegve. És, de csak akkor, ha nem terhelem túlzottan, kérném hajszálvékonyra szeletelni. Tudja, fogyózom – tette hozzá halkan, szemlesütve. És még egy zsemlyét is kérnék, szokás szerint – ha nem nagy kérés –, kettévágva. Nagyon köszönöm, igazán kedves. 
És én még ezt az aranyszívű, nyájas hölgyet brünnhildéztem le! 
Vásárlás után, őt megelőzve siettem ki a boltból. 
A lovat már nem láttam sehol…