Emlékszem, mikor még kisfiú voltam, egy napon, mikor arról kérdeztek a szüleim, hogy mi szeretnék lenni, én nagy büszkén vágtam az asztalra, hogy: „Zenész!”
Édesanyám elmosolyodott, édesapám pedig csak ennyit mondott: „Lehetsz zenész, de legyen szakmád is! Foglalkozz valami tisztességes dologgal is!”
Nem tudtam akkor, miről beszél, mivel ő is éveken keresztül ezzel (is) kereste a kenyerét, sőt a nagyapám is, dédnagyapám is.
Ettől a kijelentéstől felbuzdulva és felkavarodva döntöttem el, hogy akkor másodállásban autómechanikus leszek. Szerencsére – még mielőtt rám bíztak volna egy egyszerű gumicserét – a szüleim rájöttek (én is), hogy a gyerek született antitalentum az autószereléshez. Így lettem gimnazista.
Az relatíve könnyen ment, mert ugye, tanulni tud az ember a hátán fekve is. Emellett nem mondtam le a muzsikáról sem, több zenekarban zenéltem, lemezt vettem fel, adtam autogramot, sikítottak rám a lányok is egy picit, megfordultam az országban jó néhány helyen a zenének köszönhetően...
Az egyetemen médiatudományokkal tömték a fejem, akkor eldöntöttem, hogy csakugyan zenész leszek, akkor legalább napközben lehet sokat aludni.
Most, hogy zöldfülű újságíró vagyok, kezd megtetszeni a dolog, ebben a szférában szeretnék érvényesülni, de ha megkérne a Rolling Stones, hogy lépjek fel velük a Hyde Parkban, akár gyalog is elmennék Londonba.
