Gyökerek

„A szereposztás már végleges,
új szereplők nemigen lépnek színre,
a régiek pedig szép lassan a halálba távoznak.”
Tolnai Ottó: Világítótorony eladó

Nem szeretek telefonálni. Egy ideje ott motoszkál bennem a félrehallástól való félelem. Ezért általában írok. Még a telefont is noteszként használom. Rövid, lényegre törő üzenetek. Mindenkinek. Korábban is írtam, a számítógépek világában meg olyan bevett gyakorlatról van szó, amit nem szívesen adok fel még a videótelefonálás kedvéért sem.
Ezt közöltem régi barátommal is, aki tudomásul vette a mondottakat, aztán ismét elveszett bácskai mikrovilágunkban, úgy, ahogy én is szoktam: se kép, se hang!
Pedig hogy örültem neki, amikor sokadjára is megtaláltuk egymást! Óvodától az egyetemi évek végéig volt szoros a barátságunk. Mindig együtt kóboroltunk, főként a nyarak szabadságában. A tornyok között terpeszkedő kisvárosnak nem volt olyan szeglete, ahol meg ne fordultunk volna…
Félreértés ne essék, nem nosztalgiázni akarok, csak úgy eszembe jutottak apróságok. Például: a kocsmográfiai kutatások! Ami már egy később megismert fogalom… Amiről mi, zsenge felnőtt korunk hajnalán, az 1970-es évek második felében még mit sem tudtunk. Úgy jártuk végig a huszonpár vagy valamivel több topolyai kocsmát, hogy tudomásunk sem volt tudósi tevékenységünkről. Hajnalig tartó megpróbáltatások után vergődtünk haza, hiszen minden vendéglőbe betértünk, hogy tájékozódjunk az italozás helyeinek természetrajzáról!
De igazából nem ez a mostani történet vezérfonala, hanem csupán a családtörténet egy lehetséges kulisszája. Ami nem csoda, hiszen vannak településrészek, amelyek beleégtek az emlékezetembe. Ilyen a topolyai Széles utca, ahol a bérelt lakóház előtt diófák sorakoztak, fehérre meszelt törzsük messzire világított az árnyas-füves utcafronton. Vagy a morovici szűk utca, ahol Lidus mama háza állt. A keskeny, poros kocsiút egyik oldalát rogyadozó deszkakerítés határolta… Járda is csak a házak előtt volt, míg a palánk tövében fű és gyom nőtt.
Ha visszagondolok a régi helyszínekre, ma is mindent nagynak, magasnak látok! Aztán, bejárva a gyermekkor utcáit, tereit, elbizonytalanodom, mert az egykori nagyság az évek múlásával mintha zsugorodott volna. Ám sokkal valószínűbb, hogy csak az időközben kinőtt perspektíva miatt változtak meg az arányok. Ezért amikor sok évtized múltán szembesülök az egykori valóság maradványával, furcsa érzés kerít hatalmába.
Olyan, mintha a világ, ami körbevett, amiben felnőttem, az eltelt évtizedek alatt aszalódott, összement volna, akár egy esőázott kabát.
Valahogy így vagyok unokanővérem nagyszüleinek telepi házával is. Holott, talán egyedüli kivételként, ma is a régi külsejét mutatja. Igaz, körülötte sok magas ház nőtt ki a földből az eltelt évtizedek alatt…
A hatvanas évek elején azonban még falusias arculat jellemezte a túlnyomóan magyarok lakta újvidéki városrészt. A Tengerész utcai ház nagy fundusán példásan művelt kert terpeszkedett. Ahol a pumpás kút mellett egy körtefa állt. Mézédes, piros húsú gyümölcsöt termett… Nyári vakációim idején már két tulajdonos osztozott az épületen és a portán. Ennek a meglehetősen furcsa állapotnak egy, a szülőknek nem tetsző férjhezmenetel volt az eredője.
No de ahogy mondani szokás: sora van ám a történetnek, akár a túróstészta-evésnek! Kezdjük talán az elején, hogy lássuk, hogyan alakult a család nőági kapcsolathálója a sok változást hozó huszadik század folyamán.

Családi szálak

A családi legendárium feketicsi szála sokáig őrizte a Bácskába telepedés emlékét, ami a távoli 1785-ös esztendő eseménye volt! A faluba érkezett, zömében kunhegyesiekből álló 210 református család, ami akkor 963 lelket jelentett, hamar gyökeret vert. Őrizte nyelvét, vallását, hagyományait, és egymásba kapaszkodva sokasodott.
Némi izgalmat csak az 1849-es nagy szaladás hozott életükben. A szekereken és gyalogosan távozókat távoli vidékeken fogadták be. Ám a harcok elültével visszaköltöztek, és az 1910-es népszámláláskor már 3799-en voltak.
Ekkor még dívott a vallási-nemzetiségi endogámia, sőt, a kirajzottak, ha falujukban nem akadtak párra, hát Ómoravicán, Pacséron vagy Piroson kerestek maguk mellé társat. Azért ott, mert az ott lakók is nagykunsági reformátusok. Ismerjük a szólást: suba a subához, guba a gubához!
Ahogy a családban betöltött szerepek is régtől fogva ismertek és elfogadottak voltak, vagyis mindenki tudta kinek a szava törvény.
Ebben a hagyományok szorította kis világban szemelte ki magának a terebélyes Szarka família Manci nevű lányát az ifjú mester, akivel aztán annak rendje és módja szerint egy életre összekötötte sorsát. Mégpedig farsangi időszakban, ahogyan illett.
Noha az akkor még gyarapodó közösségben találtak egymásra, mégis elindultak az egyéni boldogulás útján, Újvidék telepi városrészébe.
Hogy egyről a kettőre jussanak, kimozdultak tehát a faluközösség biztonságos közegéből. A kiváló cipész lehetőséget látott a településváltásban, és az 1930-as években már a telepi ház mögötti funduson álló, apró műhelyében dolgozva, szorgalmasan készítette és javította a cipőket.
Évtizedeken át munkálkodott hangyaszorgalommal, várta, hogy a társadalom átjárhatóvá váljon, ha nem is az ő, de legalább a gyermeke számára. 
Mi tagadás, autoritás volt, felnézett rá a falusi rokonság. A városi mestert, az iparost, a példát látták benne!
Rátartisága, feljebb kapaszkodási vágya csakhamar másban is megmutatkozott. Egy szem lányát középiskolába, gimnáziumba adta, sőt, helyette, ám mégis neki, házassági karriert is álmodott. Doktorhoz akarta adni a sudár termetű, szemrevaló, nővé érő gyermeket.
Igen ám, de aztán jött a mindent felülíró szerelem, és nagybátyám személyében egy vidéki technikus kötötte be a leányzó fejét. Ráadásul katolikus fiú, aki elvált szülők gyermeke!
A házat hozománynak szánta a hangyaszorgalmú iparos, ahova végül csak odafogadott lett az új család. A szűkös fél ház – végében a mester lakott a feleségével – kevésnek bizonyult, így a vejkó lakást igényelt, amit 1962-ben utaltak ki számukra.
Életük a Dusán cár utcai emeleti lakásban zajlott tovább. Az após meg gyorsan eladta a megüresedett fél házat, hogy jelezze: visszaút nincs!

Vakációk

Apám halála után a nyári iskolaszünetek Újvidéken teltek. Évente két hónapra városi gyerek lettem. Élmény volt a nyüzsgő településen kóborolni.
Azok a régi kóborlások kicsit arról is szóltak, hogy unokanővéremmel heti rendszerességgel bandukoltunk a Futaki útról a Tengerész utcai házba. Néha vittünk, néha meg hoztunk valamit. Működtettük a családi kapcsolatokat!
Ha beléptünk a kiskapun át a fundusra, gondosan megművelt ágyásokra csodálkozhattunk rá. A pumpás kút szomszédságában, a veteményesben zöldség- és sárgarépasorok harsogó zöldje virított. De volt borsó, zöldbab és karós paradicsom is. Sőt, a nagy körtefa is ott terpeszkedett. Égbe nyúló ágai a felhőket hasították… Akkor legalábbis úgy láttam! Felmászni rá, noha szerettem volna, nem mertem.
Csak bámultam sokszor, ahogy a ház sarkánál a műhely felé fordultunk. Ám egy szúrós tekintetet éreztem magamon. Olyat, ami szinte a vesémbe lát. Olyat, ami szándékomról előbb tud, mint én magam! Hát igen, Lajos bácsi a gyerekhangokat hallva mindig kinézett az udvarra. A köszönésünket fogadva azonnal megjegyezte: Maradjatok a téglajárdán! A körte még nem érett! Ne mászkáljátok össze az ágyásokat.
Az intelem hatott, egymás mögött haladtunk feléje. Ha elénk jött Manci nena, akkor az intelem általában elmaradt.
Nem tagadom, féltem tőle. Számomra csupán egy kopasz, mogorva, nagydarab ember volt. Ha rá gondolok, ma is orromban érzem a műhely polcain sorakozó, egymásra rakott bőrök jellegzetes illatát, ahogy a ragasztóét is. Szinte magam előtt látom furcsa formájú kalapácsát, no meg őt magát, ahogy ül a háromlábú széken, kék kötényben, és lába közé szorítja az éppen talpalt cipőt, szája széléről meg – akár egy második, igencsak ritka fogsor – faszögek meredeznek! Mögülük sziszegi ki az utasító mondatokat, úgy, hogy közben ránk sem néz: – Kifelé, ne lábatlankodjatok, ha már segíteni nem tudtok!

Feketics

Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, azonnal beadta az ipart. Majd nemsokára nagy elhatározásra jutott a mester. Amit korábban senki sem gondolt: visszakívánkozott a valaha jól ismert szülőfaluba. Ezért eladta azt a felét is a telepi háznak, melyben évtizedekig laktak, és 1974-ben egy takaros, hosszú derekú sváb házat vett Feketicsen, ahova gyorsan átköltöztek. A szakrális épületek közelsége a faluban is megvolt, csak ott a református és az evangélikus gyülekezet templomának barokk tornyai őrködtek felettük.
Eleinte kedvét lelte a nagy portában. Ahogy a falubeliek többsége, úgy ő is meggyfákat telepített, melyek ízletes, nagy szemű, magvaváló, fekete gyümölcsöt termettek. Sőt, egy sor kordonos szőlő is volt az oszlopos gang előtt, amit gondosan ápolt, ami árnyékot vetett nyári délutánokon a ház udvari ablakaira. Szeretett a gangon üldögélni, újságot olvasni. A tágasság nyugtatta.
Így teltek az évek. A visszatérőket gyorsan elfogadták, majd el is felejtették a dimbes-dombos település lakói. Oly annyira, hogy sokszor heteken keresztül nem fordult be senki a portájukra… amin valójában nem volt mit csodálkozni, hiszen a valamikori rokonság nagy része már régen a falu temetőjében aludta örök álmát. Az újabb generációk meg nem ismerték a városból jötteket, így jó, ha itt-ott rájuk köszöntek.
Emiatt aztán kezdték nem találni helyüket a szülőfalu csendjében.
A nyugdíjas mester a kétszemélyes magányban egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Furcsa álomképek gyötörték, melyek mind a korábbi életüket idézték fel. Azokban a régi telepi ház előtt állt, és az utca túloldalát nézte. A volt szomszédok házait, a csenevész akácokat és a Duna felé futó gyepes árokpartot. Egymással vetélkedő harangok szavát hallotta. Elmosolyodott, mert tudta, hogy két közeli templomtoronyban zúgnak a feleselő harangok. Hazahívják. Egyre tisztábban és egyre gyakrabban hallotta őket…
Nem csoda, hogy tíz év után egy szép napon azzal állt felesége elé, adjanak el mindent, és költözzenek vissza a Telepre…
Ám a nagybetűs élet máshogyan alakult. Sípos Lajos nem várt hirtelenséggel jobblétre szenderült. Szerepét végigjátszva, a temetőkert csendjében, ősei szomszédságában pihen, immáron mindörökre. Akarata ellenére Feketicsen maradt az ítélet napját várva.