A szórványban élő magyar közösségek életét kevesen ismerik olyan közelről, mint Paraczky László. Tudósításaiban következetesen mutatja be az itt élő emberek mindennapjait és kihívásait. Több évtizedes munkáját a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) Szórványdíjjal ismerte el. Ennek kapcsán beszélgettünk vele hivatásról, kitartásról, valamint az újságírói munka felelősségéről és kihívásairól.
Mit jelent az ön számára a Szórványdíj?
‒ Sokat. A mindennapi munkám egyik eredményét jelenti: a magyar közösség elismerését azért a munkáért, amelynek során a nagyvárosoktól távol, perifériára szorult, sok ember számára sosem halott nevű falvakban élő, az asszimiláció következtében alaposan megfogyatkozott magyarság múltját és jelenét kutatom, megörökítem és sajtócikkek formájában átadom az olvasónak ezeket az információkat. A munka nehéz, hiszen a szórványban lassan eltűnik az anyanyelvű oktatás, a közösségi élet, kevés vagy egyáltalán nincs olyan intézmény, amely felkarolja a még megmaradt maroknyi magyarságot. A szórványban élők minden értelemben példát mutatnak elszántságukról, naponta bizonyítják, hogy szeretik szülőfalujukat, két kézzel ragaszkodnak nyelvükhöz, kultúránkhoz, hagyományainkhoz. És amikor a letargia a tetőfokára lép, ebből merítenek erőt a folytatáshoz.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a szórványban élő magyarok nem maradhatnak tájékoztatás nélkül. Mennyire nehéz ma ezt a szerepet betölteni? Milyen változásokat tapasztal a helyi magyar közösségek életében az elmúlt években?
‒ A kérdés összetett, ugyanakkor magyarázatot is követel. Miután 2007 novemberében magánosították a Szenttamási Rádiót (a környező adók is idővel leálltak), érezhető volt, hogy a kisebbségi tájékoztatás terén bizony nem jó irányba haladnak a dolgok. Egymás után mondtak fel a dolgozók, a műsoridő megmaradt ugyan, de rövidebb híreket és magyar zenét sugároztunk. Tekintettel arra, hogy akkor már 28 éve rádióztam, megfogadtam, hogy a helyi magyarság nem marad tájékoztatás nélkül. Lázasan kerestem a megoldást, ami végül egy szenttamási magyar nyelvű hírportál beindításához vezetett. Ez 2012-ben történt. Az első években teljesen ingyenesen, és próbaüzemben dolgoztunk (dr. Horváth Futó Hargitával és Németh Dezsővel) a portálon, később némi (községi) támogatást is kaptunk. A portál 2014-től hivatalos magyar nyelvű tájékoztatási eszköz lett, rohamosan nőtt az olvasótábor, a szenttamási szórványban élő magyarságot azóta tájékoztatjuk. Sok kitartás, kemény munka, és álmatlan éjszakák után megerősödve, napi szinten ment (és megy) a tájékoztatás. Hogy mennyire nehéz ma ezt a szerepet betölteni? Nem könnyű. Mert időközben 2016-tól már felkaroltam a verbászi magyarságot, később pedig a Kúlán (és a hozzá tartozó településeken) élőket is. A rádiózást csökkentett formában ugyan, de soha nem hagytam abba, 2014 óta pedig tudósítom a Pannon RTV-t is. Önkéntes alapon évekig dolgoztam a Mária Rádiónak, a Hírvivőnek…
Paraczky László (Dávid Csilla felvétele)
Pályája elején azért kezdett-e el írni, mert hiányolta a teljes és hiteles tájékoztatást? Ma hogyan látja az újságírás helyzetét, különösen a szórványban?
‒ Nem azért kezdtem el írni, mert hiányoltam a hiteles tájékoztatást, hanem azért, mert a szórványban élő magyarság megszokta, hogy van a településen helyi rádió, amiből minden információt megtudhat. Az előbb említettem, hogy miután az évtizedekig működő helyi rádiók megszűntek, a tájékoztatásban egy légüres tér keletkezett, hiszen a szórványban élők már csak a regionális médiumok műsorát követhették, amihez nem voltak hozzászokva. Mert mondjuk a szenttamási vagy a kúlai polgárt, rádióhallgatót vagy tévénézőt nem igazán érdekli, hogy mi történik Csantavéren, Horgoson vagy éppen Szabadkán, hanem elsősorban az ő kis közössége, egyesülete, a helyi piaci árak, események, rendezvények stb. érdeklik. Ezt a vákuumot kell(ett) áthidalni, ezért fontos naponta ott lenni a szórványban, hogy az ott élők tudják, milyen gondokkal szembesülnek a vidéki emberek, mit szeretnének, mit helyeselnek, mit nem.
A magyarok lakta területen (Szenttamás, Verbász és Kúla, a hozzájuk tartozó településekkel) az újságíró munkájában egyszerre van jelen az érték, a küzdelem és a felelősség. A szórványban élő közösségek mindennapjait kell megírni és közelebb hozni az olvasóhoz, hiszen nap mint nap az identitásuk megőrzéséért küzdenek.
Az újságírás hivatás és szolgálat is, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet a problémákra és hozzájáruljon azok megoldásához. Fontos, hogy a közösségek ne érezzék magukat magukra hagyva, és ne uralkodjon el a közöny.
Pályája során rengeteg emberrel találkozott és számos riportot készített. Van olyan történet vagy riportalany, amely különösen emlékezetes maradt az ön számára?
– Büszke vagyok, hogy számos közéleti személlyel (a politika, a gazdaság, az egyház, az ipar, a kisipar vagy éppen a sportvilág területéről) sikerült interjút készítenem, de említhetném a magyarországi sztárokat, pl. Kóbor Jánost, Demjén Ferencet, Pataki Attilát, Szandit…Ezek mind-mind szép emlékek. Ugyanakkor egy szomorú interjú örökre megmaradt bennem: egy nagybeteg magyartanárnővel készítettem interjút. Telefonált és felkért rá. Nagyon gyenge volt már. A gondját viselő ápolóval kiszedetett egy tucat régi fotót az albumokból, és amíg azokat szkenneltem, a tanárnő mesélt. Arról, hogy mit jelentett számára a magyar nyelv tanítása. Életcélja a magyar líra gyöngyszemeinek továbbadása volt, amit sikeresen meg is valósított, és büszke volt arra, hogy hivatásának köszönhetően sok-sok generáció megszerette az irodalmat, a könyveket, verseket. A diktafont az ágy melletti kis szekrényre tettem, mert többször is elakadt a hangja. Sírt, nehezen vette a levegőt, de felemelő érzéssel mesélt diákjairól, a pedagógiai munka szépségéről… Megható volt. Nem emlékszem pontosan, hogy hétfőn vagy kedden zajlott az interjú, de csütörtökre megírtam, és leadtam a Hétvége rovatba a régi fotókkal illusztrált kéziratot. Az interjút kinyomtatták, a tanárnő viszont pénteken este meghalt, így nem olvashatta el az életútját bemutató írást. A koporsója mellett azonban hangosan felolvasták a riportot. Szárazon szem nem maradt…
Mit adott önnek emberileg az újságírás? Ennyi év után mi az, ami még mindig hajtja ebben a munkában?
– Az újságírás nemcsak szakma, hanem életforma is ‒ és emberileg nagyon sokat adhat annak, aki műveli. Először is tágítja a látókört. Az újságíró folyamatosan új emberekkel, helyzetekkel és nézőpontokkal találkozik, így jobban megérti a világ sokszínűségét, működését. Ez gyakran együtt jár azzal is, hogy árnyaltabban gondolkodik, kevésbé ítélkezik elhamarkodottan. Adhat empátiát, érzékenységet. Utóbbit többször. Amikor valaki mások történeteit hallgatja és megírja ‒ legyen szó örömről, tragédiáról vagy hétköznapi küzdelmekről ‒ könnyebben bele tudja élni magát mások helyzetébe. Már az elején rájöttem, hogy az újságírás fejleszti a kritikai gondolkodást. Az információk ellenőrzése, a források mérlegelése, az összefüggések keresése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne fogadjak el semmit elsőre, hanem kérdezzek és elemezzek. Ugyanakkor a munka számomra egyfajta küldetéstudat, olyan érzést ad, hogy munkámmal ‒ ha csak kis mértékben is – de hozzájárulok egy-egy közösség megismeréséhez. Hogy mi hajt ebben a munkában? Erre nem tudok pontos választ adni. Talán a nemzeti öntudat őrzését és ápolását tenném az első helyre. És a kihívást. Mert ez az út nem csak pozitív: az újságírás gyakran jár stresszel, nehéz történetek feldolgozásával. Szerintem ezek a kihívások mind hozzájárul(hat)nak a lelki ellenálló képesség megtartásához és fejlődéséhez. És ahhoz, hogy egy-egy elfelejtett közösség, egyén, a szürke hétköznapokat élő, és a magyar nyelvet már alig beszélő nemzettársunk is lehet kiváló riportalany. Sőt!
A mottóm: az újságíró elsődleges feladata a társadalom hiteles tájékoztatása, még akkor is, ha ez nehéz vagy kényelmetlen.
Nyitókép: Paraczky László átveszi az elismerést Homolya Horváth Ágnestől (Gergely Árpád felvétele)
