Amióta az eszemet tudom, szokatlan ajándékokkal leptek meg. Gyermekkoromban egyszer egy gerlepárt kaptam húsvétra. Elmagyarázták, mit adjak nekik. Addig meg sem tudtam különböztetni egymástól a különféle magvakat.
Sose száradjon ki a vízadagoló. Meg kell tanulnod gondoskodni az állatokról!
Az első napokban el voltam ragadtatva a turbékolásuktól, de aztán elviselhetetlen lárma lett belőle. Szálltak a tollak mindenfelé. Fészket kell adni nekik, javasolta a nagyanyám. Szót fogadtam neki, és a tojó hamarosan rátelepedett, mintha folyton aludna, és megritkult a turbékolás.
Két tojást rakott le, ahogy az már a gerléknél szokás. Fogalmam se volt róla, mennyi idő múlva kelnek ki a fiókák, ezért folyton belestem a fészekbe, de mivel nem akartam zavarni a tojót, vártam-vártam, amíg csak nem szíveskedett felállni, hogy táplálkozzon, és meg nem győződtem róla, hogy még mindig egészben vannak a fészekben a tojások.
Egyik reggelen aztán már kívülről észrevettem, hogy a kalitka fenekén, pont szemmagasságban, vérpöttyös tojáshéjdarabkák hevernek szerte a fészek körül.
Na végre!
De amikor be akartam nyúlni, hogy szemügyre vegyem a fiókákat, legnagyobb megdöbbenésemre azt kellett tapasztalnom, hogy a kalitka ajtaját nem lehet kinyitni. Egy aprócska lakat volt rajta. Rögtön megismertem: ezt a lakatot vásároltuk a nagyanyámmal két nappal előtte.
Megelégelték, hogy annyi időt töltsek a madaraimmal, és úgy határoztak, hogy akadályt támasztanak. Közölték velem, hogy a kulcsot csak akkor adják oda, ha a madarak már kirepülhetnek.
