Az élet ünnep, minden napja ünnepnap. Elérkezett hát az ünnepek ünnepe, lehull a lepel, s tavasz költözik a szívekbe. Hiába roppan lábunk alatt hó, hiába csal könnyet szemünkbe vakító fehérsége, tudjuk, most már semmi sem állhat az örökkévalóság és közénk. A nap egyre melegebb lesz, a fák kirügyeznek, és virágok tarkítják nemsokára a réteket. Semmi sem állíthatja meg azt, aminek jönnie kell.
Az ilyen kései télben az emberben felvetődik a gyanú, hogy valami nincs rendben. A simogató napsugarak helyett búskomor felhők, a csiklandozó tavaszi szellő helyett csípős hideg köszöntött bennünket reggelente. Mintha a természet is magába fordult, böjtölt volna. Miközben tavaszra szomjazva küzdöttünk mindennapjaink szürkeségével, saját esetlegességünkkel találkoztunk szembe. Bármennyire is kívántuk a tavaszt, bármit is tettünk, zajongtunk, igyekeztünk elüldözni a telet, annál inkább szorongatott meg bennünket ordas keze. Vajon mivel vétkeztünk, mit tehettünk, hogy ilyen gyötrelmekkel kell szembenéznünk, merült fel bennünk, miközben bűnbánóan vágyakoztunk a tavaszra.
A tavasz azonban csendben jön. Észrevétlenül. Ugyanúgy kerüli a feltűnést, mint Krisztus, amikor harmadnapon feltámadott. A győzelemnek nyoma sincs, csupán szerény rejtőzködés itatja át az ébredező természetet. Lassan, feltűnés nélkül ölel át az életet ünneplő szeretetével: simogató napsugaraival, vidám kismadarak énekeivel, szorgos méhek zümmögésével, tarka virágok mosolyával. Véghetetlenül gyengéden, rejtetten és bensőségesen.
