Vizsgára vártunk. Borús, hideg, tavaszváró idő volt, mint most. – Figyeljétek meg, holnap, vasárnap, kisüt a nap, mert a szentmise napján mindig így van! – törte meg a feszült csendet Z., a tagbaszakadt, nagy hangú hitoktatójelölt, mosolyra fakasztva ezzel a látszólag oda nem illő, váratlan kijelentésével mindnyájunkat. Ha láthatóvá tudtuk volna tenni a bennünket körüllengő érzéseket, akkor szemtanúi lehettünk volna, hogy miként oszlik szét egy pillanat alatt az a feszültséggel teli, sötéten gomolygó felhő, ami ilyenkor ott lebeg a vizsgára várók feje fölött.
Z. minden vasárnap ministrált. Szeretni valóan őszinte emberként ismertük meg, éppen ezért tudhattuk, hogy szavaival nem prófétálni akart, még nem is viccelődni, pusztán csak a saját tapasztalatát osztotta meg velünk, ezzel a végtére nagyon is odaillő mondattal. A borúra a derű a legjobb válasz, mint ahogy a borulásra a napsütés, a télre pedig a tavasz, amit már annyira várunk.
A természet valamiképp visszatükrözi az ember érzéseit, a külvilág a belvilágot. Ha magunkban öröm és elégedettség honol, akkor ugyanazt látjuk visszatükröződni a természetben és az emberek arcán is. Ilyenkor – nekünk személyesen – kisüt a nap: akkor is, ha borult idő van. Ilyenkor – személyesen felénk – fény ragyog a ránk néző szeméből: akkor is, ha úgy megy el mellettünk, hogy észre sem vesz bennünket.
Az ellenkezője is igaz: a rosszkedvre, az elégedetlenségre mogorva idő és elutasító tekintet a válasz.
Rajtunk áll, nem a természeten és nem a másik emberen. Az is rajtunk áll, hogy miként éljük meg ezt a kissé szokatlan, hóval érkezett nagyhéti időszakot. Ha a bensőnket a várakozás csendes öröme tölti el, akkor az újjászületés fölemelő érzése ellenállhatatlanul átragyog az esőfelhőkön és az emberi elutasításon. Semmiféle természeti esemény vagy emberi elutasítás nem akadályozhatja meg ebben.
