Nemrégiben az egyik kolléganőm a hétvégi szám Főzőcske rovatában ódákat zengett a sütőtökről és a spenótról, majd feltette a költői kérdést: van egyáltalán olyan ember e földkerekségen, aki nem szereti ezt a két finom zöldséget? Akkor gondolatban válaszoltam neki: bizony létezik, én egyiket sem fogyasztom szívesen. Pontosabban, a sütőtököt egyáltalán nem, a spenótot pedig hagyományosan zöldcsütörtökön, sőt előfordul, hogy évente még egy-két alkalommal, nagy bundáskenyér-falatok kíséretében lecsúszik a torkomon.
Hiába tudom az eszemmel azt, hogy a paraj nagyon egészséges, hogy tele van vassal – no nem csordultig, mert vastartalmának mérésekor egy svájci fiziológus számításaiba hiba csúszott, azaz a nyomtatás során a tizedesvessző egy helyi értékkel hátrébb került –, A-, C- és K-vitaminnal, sok benne a kalcium és a magnézium. Kisebb mértékben mangán, folsav, kálium, B6- és E-vitamin, szelén és foszfor is található benne, ráadásul olyan szerves vegyületeket is tartalmaz, amelyek rendkívül jótékony hatással vannak az emésztésre és a hasnyálmirigy működésére, a gyomrom mégis tiltakozik ellene.
Már látom a lelki szemeim előtt, ahogy egyesek értetlenül forgatják a szemüket: hogy lehet a spenótot nem szeretni? Nemhiába: az emberiség által legrégebben nyilvántartott zöldség a világ egyik legmegosztóbb élelmiszere. Csak két tábor létezik: azoké, akik imádják ropogós leveleit, semmihez sem fogható ízét, és azoké, akik ki nem állják. Középút nincs. És hiába van olyan sok szép hangzatos neve (spinát, spinót, spinác, spenát), hiába volt a firenzei uralkodóházból származó Medici Katalin kedvenc zöldsége, amelyet leginkább sültek „alátéteként” fogyasztott, hiába van immár világnapja is (március 26.), és hiába önti magába Popeye konzervszámra, amitől olyan szépen kidagadnak a karján a muszklijai, nem szeretem, és kész. De mivel ma zöldcsütörtök van, a békesség kedvéért, egy tükörtojás kíséretében kénytelen leszek megenni.
