Minden szombaton, amikor piacra megyek, a kis öreg ott guggol a gyógyszertár kirakatüvege mellett, kezében egy halom vény, hogy mindenki lássa, gyógyszerre költené az adományokat. Most szombaton is ott ült. Miközben azon tűnődtem, hogyan is kerülhetett ez az idős férfi ilyen méltánytalan helyzetbe, egy finom vonású, de fáradt arcú idős hölgy lépett elém. Szégyenlősen, halk hangon kérdezte meg tőlem, tudnék-e húsz dinárt adni, hogy kenyeret vegyen. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy magyarul kell megszólítania.
Mennyire nagy lyukú, szakadozott a szociális háló, hogy ennyi idős ember koldulásra kényszerül, mert nincs honnan segítséget várnia. Mert az bizonyos, hogy ezek a kopott, de tiszta öltözetű emberek nem úri passzióból, jókedvükben kéregetnek az utcán. Lehet, hogy az idős hölgy munkanélküli gyerekeinek adja a nyugdíját, hogy az unokáinak jusson kenyér az asztalra, ő pedig büszkeségét félretéve kéreget, hogy neki is meglegyen a napi betevő falatja.
Hova jutottunk? És a helyzet állandóan csak rosszabb lesz. De meddig még?!
