A mai modern világban szinte képtelenek vagyunk ellenni kedvenc kütyüeink nélkül. Legyen szó akár számítógépről, táblagépről, laptopról, mobiltelefonról, vagy éppen egy egyszerű mezei televízióról. Szinte előre rettegünk attól, hogy kikapcsolják az áramot, mert ilyenkor lőttek a kedvenc sorozatnak, a virtuális világban történő csatangolásnak. S, amikor mondjuk mobilunkat is elfelejtjük feltölteni, az már szinte a világ vége. Elveszettnek érezzük magunkat, idegesek vagyunk és nonstop azon agyalunk, hogy most hány hívást is szalasztunk el addig, amíg a szinte bálványozott telefonunk nem funkcionál, vagy pedig nincs a közelünkben. Pedig alig egy évtizeddel ezelőtt még milyen jól megvoltunk mindezek nélkül. Most viszont szinte a fiziológiai szükségleteink elvégzésére sem indulunk úgy, hogy ne legyen nálunk a készülékünk. Toalettpapír nélkül még megleszünk, de mobil nélkül készek vagyunk. Jómagam sokáig irtóztam az akkor még bunkofonnak gúnyolt ketyerétől, s csak az ismerőseim és kollégáim hosszas unszolására szereztem be első mobilomat. Most viszont kettő is a kezem közelében van, nehogy elszalajtsak egy hívást. Viszont továbbra is félelmetes látvány tud lenni, amikor kedvenc szórakozóhelyem bárpultjánál ülve azt veszem észre, hogy mindenki a saját kis kisokosát „cirógatja”, ahelyett, hogy jóízű eszmecseréket folytatnánk a hűs árpalé mellett, s esetleg lejátszanánk egy biliárdpartit. Mert e kütyük segítségével hiába tárul ki a világ előttünk, amikor mi magunk, önkéntesen zárkózunk be e készülékek pixelfalai mögé.
