A minap a verbászi kórház felé menet a Ferenc József-csatornán haladtam át. Vesztemre a hídról egy röpke pillantást vetettem az alant remélt vízre, és nyomban fölfordult a gyomrom. A szavakkal leírhatatlan fertő helyén, oktondi módon vizet reméltem látni, holott tudom, évtizedek óta orrfacsaró, könnyfakasztó bűz fojtogatja a vidéket, ez a szennyfolyam már-már couleur locale jelleggel bír. Nem értem, és igazán meg sem akarom érteni, hogy lehet ott élni, ha ablakot sem nyithat az ember. De ki sem kell ott nyitni semmit, az az „emésztőgödör”, amit a cukorgyár, a Carnex és a Vital szennye csinált a szebb napokat megélt csatornából, az az „ideggáz”, amely körüle terjeng szerintem még egy páncélszekrénybe is „belehúzódik”. Csodálom, hogy a partján a nád még tartja magát, mintegy azt példázva, roppant szívós növény.
A civilizáció eme „vívmányának” láttán felsejlettek előttem egy dokumentumfilm képkockái, amely abból a hipotetikus jövőképből indul ki, mi történne bolygónkkal, ha az egyetemes emberiség egyszeriben eltűnne a felszínéről. Noha valószerűtlen premisszából indul ki, hisz minden ember ok nélkül máról holnapra nem tud „felszívódni”, a lehetséges következmények vázolásában maradéktalanul a tudományra alapoz. Ennek dióhéjba sűrített lényege pedig; az ökoszféra kétszáz év, tehát – földtörténeti értelemben – egy másodpercnyi idő alatt helyre állna, a vizek megtisztulnának, a természet „visszahódítaná” a városokat, ötszáz év múltán csaknem nyoma sem maradna annak, hogy valaha egy technológiailag fejlett faj népesítette be ezt a bolygót.
Elgondolkodtató.
Mert pökhendi önteltségünkben folyton azzal áltatjuk magunkat, hogy a Föld csakis bennünket, a teremtés koronáit illeti meg, mi vagyunk a kiválasztott faj, amelynek minden mással szemben elsőbbségjoga van az életre.
Aztán felelőtlenségünkkel lépten-nyomon ellehetetlenítjük az életet, számos fajt pusztulásra, kihalásra ítélve. S velük együtt önmagunkat is.
