Idős kollégám meséli, hogy az az utolsó igazi március 15-ei ünnepség a centenárium alkalmából, 1948-ban volt Zentán – biztosan más vajdasági „magyar” városokban is volt, csak ő erre emlékszik, mert ennek volt részese gimnazistaként. Már reggel fölvonulás indult a városban – a százéves évfordulón ragyogóan sütött a nap –, majd utána a Népkertben folytatódott a népünnepély, hatalmas tömeg részvételével, étellel-itallal.
Szerencse, hogy nem néhány hónappal korábban történt a jugoszláv–szovjet kemény összezördülés, ezzel együtt pedig hatalmas fordulat a jugoszláv–magyar politikai kapcsolatokban is, mert egyik pillanatról a másikra ellenség lett a korábbi barát, s nyilván az „ő” ünnepüknek nem lett volna helye az országban.
Nem is nagyon volt ezután.
Évtizedekre elhalványult az ünnepünk, a fiatalabb korosztályokban már nem is igen akarták tudatosítani 1848 értékeit, mígnem az újabb politikai fordulatnak köszönhetően a kilencvenes években szerény érdeklődés kíséretében ismét visszatért. Néhány tucatnyian Zentán a temetőben a Kossuth-nótát hallgattuk, amikor a kerítésen kívül, az úton megállította poroszkáló lovait egy parasztember, maga pedig levette sapkáját, s mikor elhallgatott a nóta, visszahelyezte a fejfedőt, majd továbbindult.
Mintha azt mondta volna: ahhoz, hogy ünnepelni tudj, mindig magadban kell hordoznod az ünnepet.
