A szomszédba egy kutya érkezett. Fekete, talán pumi. A szomszéd sem tudta biztosra vélni a fajtáját, csak annyit mondott, hogy az utcán találták, nagyon megsajnálták, befogadták a lakásukba. Megfürdették, megetették, és most elhozták ide a szomszédságunkba, a hétvégi házukba, hogy itt szaladgáljon.
Kiváló!
Azért örültem, mert a szomszédomról nem feltételeztem azt, hogy annyira jólelkű, hogy egy kóbor kutyát befogadjon, megfürdessen, és teret adjon neki a futkosásra. És örültem azért is, mert szeretem a kutyákat, és ez valóban szép eb.
És a kutya is örült. Olyannyira, hogy rést talált a kerítésünkön, átbújt, és azonnal kergetni kezdte a macskáinkat. Mert nekünk három macskánk van, a Cicúr, a Micúr és a Cimet. Mind felszaladt a fára, a kutya pedig veszettül ugatott rájuk.
Én pedig dühöngtem.
Arra a kutyára, amelyre még az imént szeretettel néztem.
És a szomszédomra is, aki a kutyát hozta.
Hát ilyenek vagyunk, mi emberek.
