2024. április 24., szerda

Amit csak költészettel lehet

Különös érzelmi helyzetben érkezik el a magyar ember március 21-éhez, a költészet világnapjához, amelyet bő két évtizede, 1999 óta tartanak számon az UNESCO kezdeményezésére a csillagászati tavasz első napján. Különös ez a hangulati kavalkád ilyentájt, hiszen csupán néhány nappal korábban emlékeztünk vissza egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkre, s idén talán annyival még bonyolultabb a képlet, hogy március idusának nagyjai közül az egyik legnagyobb, Petőfi Sándor kerek két századdal ezelőtt született, s az ő évfordulója idén a szokásosnál is hangsúlyosabbá teszi kora tavaszunkat. Ha pedig arra gondolunk, hogy röpke három hét múlva eljön József Attila születésnapja, vagyis április 11-én a magyar költészet napja, akkor igazán komplex képletté válik a költészet világnapjának megközelítése a világnak ezen a szegletén.

(Illusztráció - Pixabay.com)

(Illusztráció - Pixabay.com)

S aztán mindezek átgondolása után az jutott eszembe: a költészetről „verssel beszélni” a legméltóbb, legtalálóbb, legmegfelelőbb: ennél közelebb nem kerülhetünk annak a megválaszolhatatlan kérdésnek a lényegéhez, hogy miért érdemes verset olvasni.

Megmagyarázhatatlan (?) okból a múlt századforduló egyik nagy európai költeménye, Rainer Maria Rilke A párduc című verse ötlött fel bennem, amely első olvasása óta beégett a tudatomba.

Szeme a rácsok futásába veszve

úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.

Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne

s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl

s a legparányibb körbe fogva jár:

az erő tánca ez egy pont körűl,

melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma

függönye. Ekkor egy kép beszökik,

átvillan a feszült tagokon és a

szívbe ér - és ott megszünik.

Szabó Lőrinc fordítása tökéletesen ülteti át magyarba a Párizsban fogant, végtelenül precízen, szinte kegyetlen, csupasz egyszerűséggel megírt, feszesre kovácsolt, elfojtott érzelmektől tobzódó expresszionista-szimbolista verset, amely a börtönbe zárt erő jelképes szövege. Hogy fent taglalt morfondírozásom közepette miért épp ez a Rilke-vers jutott eszembe, első nekihevülésre nem tudtam, csak annyiban voltam biztos, hogy minden remek vershez hasonlóan mond valamit, amit mindenki szűkebb-tágabb értelemben vett „önmagára” szabhat.

S csak később kezdett derengeni, hogy március közepén járva, kevéssel 15-e után miért épp A párduc sorai hasítottak tudatomba. Ezután pedig már napnál is világosabban fénylett előttem a válasz. Egy vers, amelynek minden sora, rezdülése ugyanazt a – valóság és a vágyak ellentétéből fakadó – feszültséget hordozza, izzítja tűzpirosra, sőt, fehérre, amelyet mi is időről időre felidézünk, főleg ilyentájt.

Rilke verse részletes, tűpontos, mégsem zárja be az olvasót, mint a párizsi kert idomárjai azt a szegény állatot. Ezért élhettem át ezt a felismerést, és ezért élhet át más esetekben hasonló felismeréseket bárki, aki verset olvas. Mert a versnek, a költészetnek csak az egyik megjelenése az, amit a papíron vagy a képernyőn látunk leírva: a vers, a költészet folyamatosan íródik körülöttünk, az élet és mintázatai fraktálként, hullámozva ismétlődnek, és kincset találhat, aki beleugrik ezekbe a hullámokba.

Szokott olvasni verseket?

Rendszeresen olvasok költeményeket – 18%

Kizárólag a magyar költők versei érdekelnek – 16%

A klasszikus költeményeket előnyben részesítem – 6%

Többnyire a kortárs szerzők alkotásait olvasom – 2%

Megzenésítve vagy szavalva meghallgatok egy-egy verset – 8%

Egyáltalán nem foglalkoztat a költészet – 50%

Nyitókép: (Illusztráció - Pixabay.com)