Vártam, vártam, hogy valaki, nálam szakavatottabb, észrevegye, megtisztelje a sok éven át, 2014 óta végzett áldozatos munkáját, sok-sok írótársa könyvének nagy hozzáértéssel végzett értékelését, bemutatását, az Olvasónak való továbbadását. De hiába… Hiányoznak a kritikusok erről a tájról a művészetek minden ágazatában. Belenyugodtunk már szinte abba, hogy kisebbségi helyzetben az értelmiséginek háromszor annyi munka szakad a nyakába, mint az anyaországi szakembereknek… Jódal Rózsa, az elismert, kiváló író tehát kritikát is ír – mert valakinek csinálnia kell. Én pedig most megpróbálok az ő könyvkritikákat tartalmazó, csaknem 400 oldalas kötetéről pár szót ejteni – mert valakinek csinálnia kell.
Az újvidéki Forum kiadásában megjelent könyv szerkesztője, Mihályi Katalin a következőket írja a mű fülszövegében: „Jódal Rózsa könyvkritikái 2014 decemberétől hangzanak el kéthetente az Újvidéki Rádió Szempont c. műsorában. Az általa kiválasztott, elolvasott és bemutatott mintegy kétszázötven kiadvány listája igen széles merítésből áll össze. (…) Ám mi mégis a vajdasági kiadóknál megjelent, egy-két kivételtől eltekintve itt élő szerzők műveit bemutató, értékelő kritikái közül válogattunk be mintegy hatvanat e kötetbe.”
Fiatal korától ismerem a szép nevű szerzőnőt, együtt dolgoztunk az újvidéki Forum-házban, ő a Jó Pajtásban, én a Magyar Szónál. Törékeny termete nap mint nap feltűnt a folyosókon, arcán sokszor ott ült egyfajta jellegzetes szelíd keserűség, de a meleg, felszabadult mosoly is, jóízű kacagásának nemegyszer tanúi lehettünk a klubban. Barátkoztunk, együttműködtünk. Minden érdekelte, s mindenben számíthattunk rá. Emlékszem, a hetente éveken át megjelenő, bűbájos Hadaró Jutkája mondanivalóját magam is nagy élvezettel olvastam el a Jó Pajtásban. Már akkoriban nyilvánvaló volt előttem, hogy ő mind az öt érzékszervével lát, hall, ízlel, szagol, tapint, a maga teljességében ragadja meg a világot.
Szépírók ritkán vállalkoznak ilyen műfajú kalandokra, s most, miközben a kritikusi műhelytitkait vizsgálom, csodálom az érdeklődési körét, a ,,mindenevő” tulajdonságát, a közvetlenségét, a hitét, nyilvánvalóvá válik előttem, hogy a sok elolvasott könyv által végigjárta az emberi gondolkodás- és érzelemvilág tájait, de főként arra figyel, ami örökkévaló bennünk. Egy-egy írása által sikerül bemutatnia a kötetek szerzőjének egész habitusát, életszemléletét, nem egy esetben hosszú idézeteket ragadva ki a műből, amelyek hite szerint a legnagyobb valószínűséggel felkelthetik az olvasó érdeklődését a könyv megvásárlása, elolvasása iránt. Hiszen az ember ősi vágya, hogy megértse a világot, azáltal is, hogy meghallgatja embertársait, jelen esetben egy-egy szerzőnek a művébe kódolt üzenetét. „Elsősorban a vajdasági lét, a vajdasági emberek és történések érdekelnek, múlt és jelen, test és lélek” – írja könyve fülszövegében a szerző.
Nem rideg ítéletet mond a könyvek fölött, nem az éppen érvényben levő ízlés alapján értékel, hanem hidat ver a művész és az olvasó közé, művészi megéléssel felmutatva a művek legnagyszerűbb, sajátos értékeit. Erre csak egy kiváló író képes, nem pedig egy izgága kritikus. Emellett szinte minden esetben bemutatja a szerzők rövid életrajzát, írói teljesítményét, sőt a róluk meg a műveikről készült írásokból, kritikákból is gyakran idéz.
A magyar irodalom nagyra becsült műítésze, Horváth János írja a következőket: „Milyen önzetlen ember is az olyan író, aki a kritikus szerepét is vállalja ahelyett, hogy a saját művein dolgozna. (…) Minden kritikus mintegy erkölcsi ujjlenyomatot ad magáról a nagy nyilvánosság, a közerkölcsiség szabad ítélőszéke számára, s nemcsak akaratlanul kapja, hanem kihívja, várja megítéltetését.” S hozzáteszi: a közvélemény nem mézesmázos bókoló, hízelgő szavakat vár, hanem sokkal nagyobb tisztelettel fogad minden szempontból felelősséggel, hozzáértéssel, becsülettel kimondott szót. Jódal Rózsa nem bókol a szerzőknek, viszont a könyvismertetőit valami termékeny szeretet hatja át. A szépíró/kritikus mintha maga is „megtermékenyítő” ihletet kapna a saját munkájához az elolvasott művek által. Szóvá is tettem vele beszélgetve, hogy kedvezőtlen bírálatot, néhány szavas nemtetszést is alig találok sorai között. A válasza ez volt: „Én csak azokról a könyvekről írok, amelyek tetszenek nekem.” Elfogadom. A helyében talán én is így tennék. Mert csak a jó könyvek, a jó írók viszik előre a sorsunkat, különösen a mi helyzetünkben. Az emberi hang melegével íródnak e kötet bírálatai, jobban mondva könyvismertetői, azokról a művekről, amelyektől az olvasó, s nemcsak az olvasó, hanem az író is szárnyakat kap, hogy az ösztönös, belső sugallatára hallgatva írja tovább a maga egyéni stílusában a saját műveit.
Előbb csak úgy találomra kukkantottam bele a könyvbe, az általam is jobban ismert szerzőkről írt szövegekbe, s aztán szerzőről szerzőre ugrálva alig tudtam abbahagyni az olvasást. Végezetül lássunk néhány példát Rózsa kritikusi stílusáról!
Sándor Zoltán Feltámad a szél című novelláskötetéről Bánáti üvöltő szelek címmel írt ismertetőjét ezekkel a szavakkal zárja:
„Az elbeszélésekbe begyűrűznek a világháborúk, a véres megtorlások, sőt a kilencvenes évek bujkálásai és menekülésre kényszerülései is. Mintegy száz év, sőt nyilván jóval több magány, szenvedés, el- és bevándorlások, hódítások, rejtőzködések és menekülések, kitárulkozások és beszűkülések, harácsolás, fosztogatás, árulás, vég nélküli bosszúállás-sorozat és ebek harmincadjára jutás… mind-mind egyazon széljárta, cserepesre szikkadt, kicsiny földterületen. Sándor Zoltán jól ismeri az általa Máriafalvának keresztelt területet. Ismeri és szereti, s mivel maga is belőle fakad, belülről tudja ábrázolni minden rejtett szépségével, mások által talán észre sem vett hihetetlen belső gazdagságával és sokszínűségével, hibájával és bűnével. S mivel íróember, álmai, vágyai fantáziája színes fátylaiba burkolja, stílusának egyéni illatával illeti, úgy mutatja, kínálja fel az olvasónak, mint egy felékesített eladó lányt, mint egy, a kérőjére, vőlegényére váró menyasszonyt.” (Elhangzott 2016. augusztus 2-án)
Gerold László Színházi jövés-menés című tanulmány- és esszékötetéről (A) színház volt az egész világ(a) címmel ezt állapítja meg rögtön a könyvismertető elején: „Ámulatba ejtő, hogyan tud valakit testestül-lelkestül egy egész életre szólóan ennyire a bűvkörébe vonni valami (egy szinte rögeszmés érdeklődés, kíváncsiság, munkaszerelem?) szinte gályarabjává , ugyanakkor bizonyos értelemben formálójává, irányítójává is tenni, mint Gerold Lászlót a Színház.” S ezekkel a szavakkal zárja írását: „Utolérhetetlen sokoldalúságú, tudású és munkabírású vajdasági dráma- és színházszakértőnk, Gerold László hirtelen-váratlanul hagyott itt bennünket. Bordás Győző, életének, munkásságának jó ismerője a Színházi jövés-menés utószavában megemlíti, hogy még a betegágya melletti éjjeliszekrényen is színházi jellegű könyv fehérlett. Lapjai között a grafitceruzával, amellyel olvasójuk utolsó óráiban is szenvedélyesen jegyzetelt. Ismertetőnket Bordás nagyon is elgondolkodtató szavaival zárjuk: »Csak reménykedhetünk, hogy akad utód, akadnak utódok, akik folytatni tudják Gerold László színikritikusi, irodalom- és drámatörténészi/elméleti, s nem utolsósorban lexikográfusi munkásságát.«” (Elhangzott 2019. szeptember 24-én)
Tolnai Ottó Titorelli faiskolája c. könyvéről A szófestő címmel ír, s végszóként megállapítja: „Legújabb kötetében Tolnai Ottó, a szófestő, hosszú-hosszú, »dokumentáltan« nagy élvezettel és derűs, kíváncsi türelemmel folytatott útkeresések után végtelen és sokfelé kígyózó, kanyargó, ágazó-bogazó »vadregényes«, izgalmasan kalandos és sokszínű útjának egy újabb elágazását találta meg. Immár nemcsak szóban fest képeket.”
A kötetet Máriás Endre A siker arcai – A mindennapok harcai című és alcímű interjúkötetéről írt ismertetője zárja, Hírt adni értékeinkről, tudatosítani, megörökíteni őket címmel (elhangzott 2023. április 11-én), mintegy aláhúzva a maga világlátását. Máriás Endre … „könyve felbecsülhetetlen kincs” – írja a szerző, majd így folytatja: „ Környezetünk művészeti, tudományos, példamutató emberi értékeit kutatta fel és mutatja be az olvasónak, hogy tanuljanak belőlük, és merítsenek bátorságot rájuk váró tetteikhez, feladataikhoz. Higgyenek önmagukban, szunnyadó erejükben, egymásban, gyökereik szívós, megtartó erejében, múltunkban, jelenünkben és jövendőnkben.”
A mintegy hatvan írást elolvasva úgy érzem, igen-igen élvezetes irodalomórákon vettem részt. Kedves Olvasó! Jó szívvel adom tovább e könyvet neked is. Nem bánod meg…
