DopeMant, avagy Pityinger Lászlót valószínűleg keveseknek kell bemutatni, tulajdonképpen mindenki ismeri Magyarország-szerte. A korábban provokatív hangvételéről ismert rapper személyiségének az utóbbi években egy új oldalát is megismerhettük. Mostanra konzervatív forradalmárrá és véleményvezérré vált. A Magyar Szónak adott exkluzív interjújában egyebek mellett arról is beszélt, hogy miért lett az Orbán Viktor magyar miniszterelnök által alapított egyes számú Digitális Polgári Kör tagja, noha néhány évvel ezelőtt vádat emeltek ellene Orbán Viktor hungarocellből készült szobrának ledöntése miatt. Azt is elmondta, hogy szerinte világunk problémái elsősorban a túl nagy kényelemből meg a jólétből adódnak vagy fakadnak, és a legtöbben nem a problémával, vagy a megoldandó kérdésekkel foglalkoznak, hanem ilyen-olyan érzelmi élményeket szeretnének megélni.
Mi is volt a helyzet egykor a rap zenével, és mi manapság? Csakúgy, mint minden más az utóbbi időszakban, feloldódott a nagy semmivé, és teljes mértékben virtuálissá vált?
– Igazából a rap meg a hiphop túl van azon a forradalmi időszakán, ami nagy megújulást hozott a zenevilágban és a kulturális életben. Ami nem jelenti azt, hogy időről időre ne jelennének meg olyan előadók, akik létrehoznak valami jelentős dolgot, de popkulturális jelenségként vagy mozgalomként szerintem a rapnek és a hiphopnak már leköszönt a zenitje. Vannak előadók, akik még hozzák ezt a feelinget, többek között Kendrick Lamar vagy Tyler, the Creator, akik jelentős dolgokat csinálnak. De egész egyszerűen olyan a világ, hogy minden és mindenki platformot kapott, és ilyen módon tulajdonképpen senkinek és semminek nincs platformja. Buborékvilágban él mindenki, abban, ami őt érdekli. Ezért az úgynevezett forradalmi alkotások, amelyeknek univerzális hatása van, sokkal nehezebben vagy egyáltalán nem születnek meg. És ugyanez a helyzet a rapzenével is. Kifutott a mondanivalójából, ami forradalmivá tette, és most már ugyanúgy reflektál az életre, de inkább csak életérzéseket közvetít, nem pedig valamiféle hathatós belátást ad.
Életutadat két részre bontanám, zeneire és talán közéletire, mindkettőben valamiféle megvilágosodást, megnyugvást vélek felfedezni. Mindez főként a buddhizmussal függ össze, vagy ennél azért bonyolultabb?
– A buddhizmus vagy a zen gyakorlása mindenképp elvezetett ide. Ez egy olyan út, ahol elfelejted a kitekingetést, illetve rájössz arra, hogy ami kint van, az is bent van. Elindulsz magad felé. És jönnek a felismerések. Ez nem azt jelenti, hogy szembe kell köpni a korábbi életünket, és azt sem, hogy az embernek ki kéne dobni a karakterét, vagy teljesen szembe kellene fordulnia önmagával, hanem inkább azt, hogy építse fel a gondolatait. Ha megnézzük: sose azok az izgalmas figurák, még a szentiratokban sem, akik végig a „helyes úton” jártak, vagy jámborok voltak. A fordulatot végrehajtó vadak a lényegesek. Illetve, ha a jámborokat figyeljük, akkor azt látjuk, hogy kiteszik őket olyan próbatételeknek, amelyek kapcsán elveszthetnék a hitüket. És az az izgalmas, hogy hogyan tartják azt meg végül. Ez is harc. Csak ez inkább a békés harcosok útja. Igyekszem mindent a józan, paraszti ész alapján, pragmatikus módon meglátni. Hogy hogyan lehet az életet úgy élni, hogy ne legyen olyan gagyi. És ezt kivetítem az átlagos valóság szintjén tapasztalt dolgokra is. Igyekszem a szélsőséges érzelmeket elkerülni. Az egyetlen dolog, amiben a szélsőségek vonzanak, az a szeretet gyakorlása.
Egykor szobrot döntöttél, majd feltámasztottad és részben felállítottad. Konkrétan Orbán Viktor papírszobrára gondolok természetesen. Ez azért mindenképpen némi magyarázatra szorul, akármennyire közismert is a történet.
– Szerintem szobrokat csak dönteni szabad. Egyébként nem jó, hogyha bárki szoborrá válik. Egyrészt azt jelenti, hogy megszűnt a kölcsönhatása az éllettel, és már nem flexibilis többé. 2013-ban, a harmincas éveimben, amikor csináltam a rendszerkritikus dalokat, akkor jött a Fidesz. Az akkori miniszterelnök még megközelíthetetlennek és hibátlannak tartotta magát, ami nem tetszett. Rendszerkritikus voltam, és a rendszer úgy kezelt engem, mint egy kaszton vagy törvényen kívüli figurát. De nem tudott befogadni az ellenzéki közeg sem, mert nagyon is önjáró vagyok. Később azonban megtapasztaltam a kormányzásnak a pozitívumait. És nem feltétlenül magamon tapasztaltam meg, hanem azokkal kapcsolatban, akikkel üzleti viszonyba kerültem. Így indult meg a változás. És aztán elkezdtem jobban figyelni a geopolitikai mozgásokat, a törekvéseket. Néztem a játékot is. Tudod, azt, hogy bizonyos szereplők ebben a játékban úgy próbálják beállítani a dolgokat, hogy ők nem ebben a játékban vannak, hanem egy másik játékot játszanak, az úgynevezett tisztességesek és jók játékát. De közben ugyanazon a pályán fociznak, ahol a miniszterelnök, tehát ugyanazt a meccset akarják megnyerni. És ebben mindig láttam, hogy a miniszterelnök sokkal ügyesebb, sokkal jobb focista, mint ezek a formák. Aztán elkezdtem figyelni a világpolitikai mozgásait, és azt vettem észre, hogy nemzetközi szinten egyedülállóan klasszis politikusról van szó.
Az utóbbi években véleményvezérre váltál, mégpedig azon a konzervatív oldalon, amelyen 10-20 évvel ezelőtt talán elképzelhetetlennek tartották volna. Ennél a pontnál sokan meg is állnak, oldalnak megfelelően kommentálják, vagy erőteljesen elítélik, vagy üdvözlik, egy valamit azonban kevésbé tesznek: nem figyelnek oda mondandód lényegére. Pedig aki jól figyel, az abszolút kiegyensúlyozott, békítő szándékú és logikus politikai, illetve közéleti okfejtést hallhat. Lehet azonban bármit bárhogyan mondani manapság, de aki megszólal, vagy csak egy mondatot mond, az megoszt.
– Azt látom, hogy a jelen világunk problémái elsősorban a túl nagy kényelemből meg jólétből fakadnak. És ez az unalomból fakadó csapkodás megteremti azt a helyzetet, amelyben mindenkinek van véleménye, bár keveseket érdekel. Igazából nem is a problémákkal foglalkoznak az emberek, vagy a megoldandó kérdésekkel, hanem ilyen-olyan érzelmi élményeket szeretnének megélni. Engem sosem izgatott túlzottan a közönség véleménye, ha egyezett az enyémmel, örültem neki, ha nem, azt is elfogadtam.
Nyitókép: Pityinger Lászlót sosem izgatta túlzottan a közönség véleménye (Fotó: Facebook)
