Népkertek, a társas élet központjai (1.)

A 19. században, különösen az osztrák–magyar kiegyezés után felgyorsult az urbanizáció, és a polgárosodás is új igényeket teremtett: a nyilvánosság színtereinek kialakítását. A városi polgárság életmódjában, életvitelében és szokáskultúrájában is nélkülözhetetlenné váltak a közösségi terek, amelyek egyik fontos formáját a népkertek alkották. A társas élet központjai voltak, a találkozások, ismerkedések és reprezentáció színterei. A séták és korzózás a polgári életforma részévé váltak. A zenepavilonokból szóló koncertek közösségi élményt nyújtottak, idővel pedig ezek a helyek a város identitásának és presztízsének jelképeivé váltak. 
A séta, a „korzózás” és a parkban való időtöltés státusz- és életforma-elemmé vált. A város fejlettségét, és modernségét mutatták, s vidékünkön különösen a megyeszékhelyeknek (Zombor, Nagybecskerek) váltak reprezentatív, központi tereivé, a városi közösségi élet fontos színtereivé. E parkok és népkertek nem pusztán zöldfelületek, hanem komplex közösségi terek voltak. Mondhatnánk, a polgárosodás egyik leglátványosabb térbeli megnyilvánulásai. Hiszen egyszerre szolgálták a rekreációt, kultúrát és társas életet, s a városi identitás alapvető elemeivé váltak. Közösségi térként kapcsolták össze (és kapcsolják ma is), a város lakóit.
Vidékünk népkertjeinek is érdekes története van: többnyire a 19. században alakították ki őket, a „boldog békeidőkben”, a polgárság aranykorában, és fontos szerepük volt városaink társas életében. Mint Magyar Erzsébet fogalmaz: „A különböző társadalmi rétegek önreprezentációjának meghatározó színterei voltak.” Mondhatnánk, kulturális emlékezetünk meghatározó jelentőségű helyei, egyben jelképei is, amelyek konkrét szerepet töltöttek be városaink életében. E promenádoknak, tájkerteknek, sétányoknak vagy „társalgási kerteknek” két fő funkciójuk volt: helyet biztosítottak a családi vagy baráti körben tett gyalogos sétáknak, valamint a társas együttlét más formáinak, de az elmélkedésnek, szemlélődésnek is. Ugyanakkor látogatóiknak esztétikai élményük is volt, hiszen a nem egyszer művészien kialakított, idilli környezetben, festői kilátásban is gyönyörködhettek, de oda vonzotta őket a felüdülés, levegőzés, testmozgás vagy éppen a fürdőkúra lehetősége is – tehát e vidéki népkertek legfontosabb funkciója a társas együttlét volt. Alkalom a családi vagy baráti kirándulásokra, véletlen találkozásokra, új ismeretségek kötésére, közös mulatságokra, szabadtéri koncertekre, népünnepélyekre vagy jótékonysági rendezvényekre. Lassúbb, nyugodtabb életritmusú, egészséges környezetet biztosítottak a város polgárainak, azaz a felfrissülés lehetőségét a 19. század nyugodtabb élettempójához szokott lakosság számára.
Az első nyilvános népkert vidékünkön alighanem a nagybecskereki Plank-kert volt, amely a reformkorban került a polgárság birtokába, vált közkinccsé. Nevét tulajdonosáról és adományozójáról, Plank Ferencről (1796–1874), a filantróp nagybecskereki gyógyszerészről kapta. Kettőszáz harminc éve született a bőkezű patikárius, a nagybecskereki Plank-kert megalapítója, s népkertjét, 190 évvel ezelőtt (1836) ajándékozta a városnak. Tudomásunk szerint ez volt Vajdaság legrégibb városi népkertje.
Előtörténetéhez tartozik, hogy az 1807. évi katasztrofális tűzvész után a megyeszékhelyet szinte teljesen újjá kellett építeni. Ekkor fogadták el az első városrendészeti intézkedéseket is. E lendületes felfelé ívelés kezdetei éppen az 1830-as évekre tehetők.
A város legrégibb és legismertebb parkja, a Plank-kert – amelyet bízvást tekinthetnénk az egykori megyeszékhely díszének – a Begával körülhatárolt (egykori) félszigeten, az úgynevezett Amerika-negyedben, a kishídtól balra, az új ifjúsági otthon mögött helyezkedik el. A reformkorban létesítette Plank Ferenc, s bocsátotta a becskereki polgárság rendelkezésére. Eleinte Plank-kertnek, később pedig, felváltva, hol Kaszinó-kertnek, hol pedig Népkertnek nevezték. Ma ez a Pionírok parkja. A becskerekiek köztudatában mégis Plank-kertként maradt fenn. Ez az első becskereki park, az első népkert, amelyet minden polgár szabadon látogathatott. Noha az utóbbi, közel két évszázadban a városrendészek többször is fel akarták számolni, és noha idővel állandóan fogyatkozott – mert itt-ott házhelynek vagy kertnek hasítottak le belőle egy-egy darabot –, megcsonkítva bár és összezsugorodva, de a mai napig fennmaradt, zöldell és virágzik…
A krónikások tudnak egy Plank János nevű, becskereki nagybirtokosról, akinek, egyebek között, a teljes félsziget is tulajdona volt. Plank János volt egykor a város polgármestere is. A Plank-kert, a kaszinó, valamint a kádfürdő létesítése azonban nem az ő nevéhez, hanem egy másik családtag, Plank Ferenc gyógyszerész nevéhez fűződik. „Csodálatos mód azonban, s városi levéltárban állítólag nyoma sincs annak, hogy ki volt ez a Plank, aki a városnak ezt a parkot adta, és milyen feltételek mellett. Annyira homályos ez a pont, hogy ezt a Plankot a néphit [tévesen!] gróf Plank néven könyvelte el, és úgy tudja, hogy soha nem élt a régi Becskereken, csupán itt volt birtoka” – állapította meg „kitartó” kutatás után az 1930-as években egy becskereki hetilap újságírója. Ugyanis éppen az idő tájt „sok vita folyt arról, hogy vajon a város egyszerűen megváltoztathatja-e az adományozó feltételeit és tetszés szerint értékesítheti-e a parkot vagy sem.”
A városi elöljárók a parkot háztelkeknek akarták felosztani, és egyszerűen fel akarták számolni ezt a kis zöld oázist. A sajtó élesen bírálta az elöljáróságot, mondván, hogy „a város vezetősége rövidlátóan, egyre több és több helyet hasít ebből a nyilvános sétányból, épületek számára. Ellentétben a park adományozójának intencióival, aki ezt a területet kizárólag nyilvános sétahely céljaira adta annak idején.”
A Plank-kertnek végül nem esett bántódása.
Mit is tudunk valójában tulajdonosáról, erről a rejtélyes, de adakozó természetű becskereki gyógyszerészről? 
(Folytatjuk)