Gogol köpönyege

Kokan Mladenović, térségünk egyik legkiválóbb rendezője negyedszer rendez a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Korábban a Vlagyimir Majakovszkij verse nyomán készült Felhő a nadrágban című előadást készítette, azután a Gusztáv a hibás mindenért produkciót, amit a népszerű magyar rajfilmhős ihletett, majd következett Az utolsó kislányok, Maja Pelević darabja nyomán, új előadásához pedig Gogol A köpönyeg című elbeszélését vette alapul. 
Miért épp erre a műre esett a választás? 
– A köpönyeg látszólag egy elavult történet, de valójában a mai időkről szól. A bürokrácia végtelenségéről, amikor az emberek azt gondolják, hogy elég csak a munkával foglalkozniuk, és nem érdekli őket semmi sem, az sem ami az országban zajlik. Nem is gondolnak arra, hogy ezzel a hozzáállással az országuk, és az elkövetkező nemzedék jövőjét teszik tönkre. A legszörnyűbb mondat, ami egy periódus végére pontot tesz, hogy „én csak a munkámat végeztem”. A mi emberünk is folyton ezt ismétli, akárcsak Gogol Akakij Akakijevicse. A főhősünk iratok megsemmisítésén dolgozik egy állami intézményben, ahol nyilván a kompromittáló dokumentumokat tünteti el. Mindazt, ami a hatalmat hatalmon tartja. Legyen szó korrupcióra utaló bizonyítékokról, illegális építkezésekről szóló papírokról, vagy bármi másról. Őt ez egyáltalán nem érdekli. Ő azért van ott. Akakij ezt megteszi kérdés nélkül, hogy fizetést kapjon. Felvetődik a kérdés, hogy ez bűncselekménynek és ő bűntársnak számít-e. Szörnyű állapotok közepette elegendő-e csak a munkánkat végezni és nem beleavatkozni a körülöttünk zajló eseményekbe? Létezik-e polgári felelősség, ami nem kötődik közvetlenül ahhoz a munkához, amit végzünk? Hiszen az ilyen viszonyulással voltaképpen hozzájárulunk a bajhoz, amibe kerültünk. 
Mit üzen ez a mű a mai kor emberének? 
– Azt üzeni, hogy bármilyen munkával is foglalkozunk, meg kell találnunk a módját, hogy tudatos polgárok legyünk. Felelősséget kell vállalnunk a világért, amiben élünk. A világunk nem fog magától megjavulni, és akkor sem, ha mindannyian csak az önző kis érdekeinket nézzük, bezárkózunk a saját kis életünkbe, ahogyan azt Akakij teszi. Polgárnak lenni felelősséget jelent. Mindannyiunknak hozzá kell járulnunk a jobb polgári lét megvalósulásához. 
Az előadás a mai időkben játszódik? 
– Szerintem a közönség könnyen rájön, hogy a mában játszódik és rólunk szól, de nem helyezzük egyértelműen sem az országunkba, sem a mai időkbe. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ha létezik ország végeláthatatlan bürokráciával, akkor az a mi országunk. Elég csak egy ügyintézésnél odalépnünk egy ügyfélablakhoz és máris tudjuk mi vár ránk. Ebben a bürokratikus labirintusban felismerhetők a mindennapjaink. Sajnos nem sok minden változott Gogol óta. Megváltoztak a társadalmi berendezések, de a bonyolult bürokrácia maradt. Ahogyan az is, hogy egyeseknek hatalmuk van, csak azért, mert az állami gépezethez tartoznak, és emiatt fontosabbak másoknál. Az ember természete még mindig olyan, ahogyan azt Gogol megírta. 
Miért van az, hogy egy mű, amit oly régen írtak meg, még mindig aktuális és tanulságos tud lenni?
– Azért, mert a nagy művek – mint A köpönyeg –, az alapvető jellemvonásainkra tapintanak rá. Mintha belénk lenne kódolva, hogy önző módon mindig csak a saját hasznunkat nézzük, az általános jólét helyett. Azt képzeljük azért vagyunk a világon, hogy amit csak lehet, azt megkaparintsuk, és közben jó fényben mutassuk be magunkat. A mai emberekben egyre kevésbé van jelen a kollektív, közösségi jóléti tudat. Bennünket idősebbeket, egykori jugoszláv gyerekekként, még az általános jóra neveltek. Arra, hogy a saját boldogságunk a közösség boldogságától függ, amiben élünk, és nekünk is hozzá kell adnunk a közös boldogsághoz, fejlődéshez. Azután önző, ideológia és fejlődés nélküli idők jöttek, amikor már senkit se érdekelt, hogy mással mi történik, sem az, hogy szélesebb képet kapjon a közösségről. Ma már csak a saját kényelmünk számít. Ezt ismerte fel és azonosította be Gogol, és ezek a vonások sajnos azóta sem változtak. 
Hogyan teltek a próbák? 
– Ez a kedvenc helyem a színházi kísérletezésre, kutatásra. Fantasztikus a KDSZ társulata. Nagyon jó egy rendezőnek az, ha olyan színészekkel van dolga, akik szeretnek játszani, kísérletezni, és szívesen kutatnak az előadás készítése során. Ez fárasztó tud lenni, mert egy tartalmas művel foglalkozunk, de ugyanakkor élvezetes is. A színészekkel már ismerjük egymást, szeretjük egymást, és jót játszunk. Ha létezik egy igazán kreatív oázis, akkor az a Kosztolányi Dezső Színház.