A felsőhegyi ifj. Hanák István dédapja, Hanák Mátyás csordás a múlt század 60-as éveiben, idős korára eladta a lovát, szerszámostul, kocsistul, mindenestül. Abbahagyta a gazdálkodást, a földdel való vergődést.
Híre ment, hogy Matyi bácsi eladja a lovát meg a kocsiját. Csakhamar jelentkezett egy zentai fiatalember, hogy ő megvenné a lovat és a kocsit is, ha meg tudnak egyezni. Az öreg megmondta, mennyit kér a lóért. Sokallotta az árat a vevőjelölt.
– Ez a ló minden munkára kiváló, ha nem leszel megelégedve vele, visszahozhatod, visszaadom az árát – mondta neki az eladó. Végül megegyeztek, a vevő megadta a kért árat. Fél év múlva összetalálkoztak a zentai a vásárban:
– Mondd má, öcsém, hogy vagy mëgelégëdve a lóval?
– Hallja, minden tekintetben mëgfelel, úgy van, ahogy mondta, munkára használható, szóra hajló. Csak egy a gond vele.
– Mi má no? – kíváncsiskodott az öreg.
– Mondjon már mëg valamit, hogy lëhet ezt a lovat kocsma előtt ēhajtani. Minden alkalommal, ha kocsma közelébe érünk, bëkanyarodik, és beáll a kocsma elé. Nem akar továbbmenni – panaszkodott az igavonóra az ifjú gazda.
– Mé’ baj az, të nem szoktá bëtérni a kocsmába? – kérdezte csodálkozva.
– Hallja, én nem kocsmázok.
– Akkó të nem is vagy embër! – legyintett az öreg Hanák, és továbbment a vásárban.
