Dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a Magyar Szó április 12-ei lapszámában exkluzív interjú keretében számolt be arról, hogy Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével – egyéb ügyek mellett – két jelentős, a szórványt is érintő beruházás megvalósításáról tárgyaltak. Az egyik a Temerini Iparosok és Vállalkozók Magyar Egyesülete székházának felújítására, a másik pedig a nagykikindai Egység Művelődési Egyesület új székházának, illetve közösségi házának a megvásárlására vonatkozik. Ami a nagykikindai beruházást illeti, a VMSZ elnökének szavai szerint a Miasszonyunk Iskolanővérek ottani rendházát vásárolják meg.
NÁKÓFALVÁRÓL NAGYKIKINDÁRA
Rácz Katalin Mária Gizella nővért már fiatal lányként megismertem, így tudom, hogy ő pontos ismerője a nagykikindai nővérek történetének. Ő is ott élt közöttük, amíg a már megboldogult Botka Gizella Mária Margit nővérrel együtt nem költöztek 1996-ban Nagybecskerekre a Dušan cár utcában található épületükbe, hogy ott kollégiumot alakítsanak ki azon szegényebb sorsú magyar lányok számára, akik valamelyik nagybecskereki szakközépiskolában szerettek volna tanulni, de nem volt arra lehetőségük, hogy mindennap utazzanak, vagy lakást fizessenek. Ezzel a nővérek visszatérhettek az eredeti foglalkozásukhoz, illetve megtarthatták a nagybecskereki épületüket. Ezt az intézményt akkoriban Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Leánykollégiumának hívták. Néhány évvel ezelőtt a kollégium – köszönhetően a sikeres visszaszármaztatási eljárásnak és az épületen elvégzett felújításoknak, amelyeket Magyarország Kormánya 1,2 milliárd forinttal támogatott – visszaköltözhetett a város központjába, a régi zárda épületébe, majd felvették a Szathmáry Karolina Kollégium nevet, és azóta így működnek, s az iskolanővérek reményei szerint ez nem is változik a közeljövőben.
De kanyarodjunk vissza a nagykikindai nővérekhez! Az iskolanővérek a nagykikindai önkormányzat területére, pontosabban Nákófalvára 1904-ben érkeztek meg Temesvárról azzal a céllal és küldetéssel, hogy ott óvodát és iskolát alapítsanak, majd működtessenek. Egészen 1945-ig minden jól alakult körülöttük, de az intézmény akkori államosítása fordulópontot hozott az iskolanővérek életébe. Hadiárvákat vittek oda, akiket ők gondoztak és ápoltak egészen 1949-ig, amikor is elküldték őket, három napot kapva arra, hogy elhagyják Nakófalvát. Gizella nővér szavai szerint a két legfiatalabb rendtársuk gyalog indult el, hogy segítséget kérjen Albert Mátyás prelátus úrtól, az akkori nagykikindai plébánostól. Arra kérték őt, hogy fogadja be őket, annak a reményében, hogy hamarosan rendeződni fog körülöttük a helyzet, és visszatérhetnek szeretett otthonukba.
– A nyolc nővér a három lelkipásztorral szűkösen, de elfért. A plébánián átvették a háztartási munkálatokat, főztek, mostak, takarítottak, idővel a templom gondozását is átvállalták. 1963-ban sikerült megvenniük a Dositej utcában a jelenlegi házunkat, és a nővérek új otthonukba költözhettek. Továbbra is elvégezték a sekrestyési teendőket, sőt a harangozást is elvállalták. Időközben Nagykikinda új plébánost kapott Schuld Imre atya személyében, aki arra kérte a nővéreket, hogy segítsenek a hitoktatásban is, így 1966-ban Botka Mária Margit nővér átvette a hitoktatást és a kántori feladatokat is. Megjegyezném, hogy abban az időszakban legalább hatszázan jártunk hittanórákra, pedig akkoriban ezt nagyon tiltották. Iskola után sosem hazafelé indultunk, hanem oda mentünk játszani, és örömmel fogyasztottuk el a nővérektől kapott zsíros vagy lekváros kenyeret. Én 1969-ben jelentkeztem a rendbe – emlékezett vissza Rácz Katalin Mária Gizella nővér.
A nővérek hálószobái egyszerűségükről, szerénységükről és alázatosságukról tanúskodnak (Fotó: Vidács Hajnalka)
Halász Margit Mária Bernadette és Csúszó Erzsébet Mária Alix nővért, a két utolsó nagykikindai iskolanővért két évvel ezelőtt, pünkösd vasárnapján búcsúztatta el a nagykikindai egyházközösség. A nagykikindaiakban már akkor is, és később is felmerült az a kérdés, hogy mi lesz vajon az épület sorsa, de az elmúlt hetekben kiderült, hogy az iskolanővérek nagykikindai rendháza talán a legjobb kezekbe fog kerülni.
A NAGYKIKINDAI KULTÚRA RÉSZEIVÉ VÁLTAK
A nővérek több mint 74 évet töltöttek a városban, és nagyon mély nyomot hagytak a polgárokban. Király Sándor, az épület kulcsőrzője – aki Gizella nővér engedélyével vezetett körbe a házban – arról beszélt először, hogy a kedves nővéreket még a kiköltözésük után is hetekig keresték. Szavai szerint többször is előfordult, hogy egy-egy autó begördült az épület elé, majd látva azt, hogy a nővérek nem reagálnak a kaputelefonra, a szomszédokhoz is bekopogtattak, akiktől arról érdeklődtek, hogy nem tudják-e véletlenül, hogy hol vannak a kedves nővérek, vagy azt, hogy mikor érhetnek haza.
– Amikor én a 70-es évek végén és a 80-as években elkezdtem hittanra járni, akkor nyaranta segítettünk a nővéreknek a parókián a virágokat kapálni, locsolni. Amikor bent a templomban takarítottunk, akkor kaptunk egy-egy fekete szoknyát, amit a ministránsok öltenek magukra, hogy ne legyünk piszkosak. Néha a rendházban is segítettünk, nehezebb tárgyakat mozgattunk el, és amikor a nővérek elégedettek voltak a munkánkkal, akkor rózsaszörppel kínáltak meg bennünket. Annak még most is érzem az ízét. Akkoriban emlékeim szerint tizenegyen éltek itt a nővérek, mindenkit ismertünk, két évvel ezelőtt pedig végleg elmentek. A nagykikindai kultúra részeivé váltak ők – fogalmazott Sándor, majd hozzátette, hogy mint az Egység Művelődési Egyesület művészeti vezetője alig várja, hogy az új, saját épületükben hozzáfoghassanak a munkához. Elmondása szerint a fontosabb munkái mellett arra is törekedni fog, hogy az udvarban található virágoskertet visszaállítsa régi pompájába.
A nővérek az elmúlt két év során igyekeztek kiüríteni az épületet. Tárgyaik egy része Muzslyára, Nagybecskerekre, Versecre került. A még az épületben álló bútoraik a nővérek egyszerűségéről, szerénységéről és alázatosságáról tanúskodnak. A nagykikindai Savanović Erzsébet arról beszélt, hogy a nővérek otthonában – tapasztalatai szerint – mindig a rend és a tisztaság uralkodott.
Ebben a tágas szobában kapott helyet a nővérek kápolnája, ahol imádkozni gyűltek össze (Fotó: Vidács Hajnalka)
– Én még a mai napig is szeretettel gondolok vissza Alix és Bernadette nővérre. Ma is látom magam előtt Alix nővér mosolygó arcát, kedvessége és szívélyessége maradt meg leginkább az emlékezetemben. Mindenkihez volt egy meleg, bátorító szava. A hittanos diákjait nagy odaadással nevelte, a vasárnapi szentmiséken mindig ott ült velük a padban. A jóra, a szépre és az alázatra példával tanított. Bernadette nővér a templomunk kórusát vezette nagy lelkesedéssel és kitartással. Fáradtságot nem ismerve dolgozott azon, hogy minden ünnepi alkalom méltó zenei kíséretet kapjon. A kertjüket gondosan ápolták, a gyönyörű virágok a ház lakóinak lelki szépségét tükrözték. Az ember úgy érezte, mintha belépne egy kis mennyországba, ahol minden a szeretetről, a szolgálatról és az Istennek szentelt életről szól – fogalmazott Erzsébet.
A szintén nagykikindai Gombár Melitta arról beszélt, hogy ismeretei szerint a gyermekek minden alkalommal siettek és örömmel jártak a hittanórákra, ugyanis nagyon szerették Alix nővért, akit úgy ismert meg ő is, mint egy szeretetet árasztó személyiséget. Tóth Ramónának, az Egység Művelődési Egyesület elnökének is vannak kedves emlékei az iskolanővérekről.
– A Miasszonyunk Iskolanővérek épülete pontosan szemben található az Egység Művelődési Egyesület jelenlegi épületével. Gyerekkoromban nagyon gyakran megfordultam az egyesületben, és élénken emlékszem a magas kapura, ahogyan a nővérek jöttek-mentek, készülődtek a délelőtti és a délutáni szentmisékre. Néhányszor lehetőségem adódott belülről is látni az épületet, és minden egyes alkalommal lenyűgözött a gondozott kert és az udvar rendezettsége.
Gyerekszemmel az egész hely óriásinak tűnt. Mindig is nagyon jó volt az együttműködés a nővérek és az egyesület dolgozói, illetve tagsága között. Ha az egyesületnek szüksége volt valamire – vagy épp fordítva –, mindig számíthattunk egymásra. Igazi, kölcsönös, tiszteleten alapuló, jó kapcsolat volt köztünk, amit nagyra értékelek a mai napig. Biztos vagyok benne, hogy az épület jó szolgálatot tesz majd a nagykikindai magyarságnak, mi pedig mindent megteszünk annak érdekében, hogy méltó módon őrizzük meg azt az örökséget, amit a nővérek ránk hagytak. Az ő nevük, a munkájuk és a szellemiségük tovább él a falak között – minden rendezvényben, minden egyes gyermek mosolyában, minden elhangzó magyar szóban – közölte Tóth.
A MEGMARADÁS ÉS A MEGERŐSÖDÉS JELKÉPE
Az egyesület a jelenlegi, önkormányzattól bérelt épületéről sem szeretne lemondani, ugyanis ott található a fedett színpadjuk, ahol a próbákat és az előadásokat tartják, a Kossuth Lajos terem és a tábla, amely az 1848/49-es megemlékezések színhelye, illetve itt kaptak helyet a Jovan Popović Népkönyvtár magyar részlegének kihelyezett könyvei is. Az elnöknő szavai szerint a saját tulajdonú épület nemcsak biztonságot és állandóságot jelent majd a számukra, hanem lehetőséget arra is, hogy még szabadabban, bátrabban és hosszabb távra tervezhessenek.
– Egy olyan helyet szeretnénk kialakítani, amely valódi otthona lehet a nagykikindai magyarság kulturális életének, ahol a közösség tagjai bármikor szívesen megfordulnak, ahol találkozhatnak, alkothatnak, ünnepelhetnek az emberek. Ez az ingatlan lehetőséget ad arra, hogy bővítsük tevékenységeinket, új programokat indítsunk, új célcsoportokat szólítsunk meg, és akár önfenntartóvá váljunk. Ezzel nemcsak a kulturális életünket erősítjük, hanem munkahelyeket is megtarthatunk, sőt akár újakat is teremthetünk. A saját tér megerősíti az identitásunkat, láthatóbbá tesz bennünket a városban, és hozzájárul ahhoz, hogy a jövő generációi is kötődjenek ehhez a közösséghez – magyarázta az elnöknő, aki a felújítást érintő terveikre is kitért.
Tóth Ramóna, az Egység Művelődési Egyesület elnöke (Fotó: Vidács Hajnalka)
– Szabadtéri színpadot szeretnénk kialakítani, ahol tavasztól őszig színes kulturális programokat, koncerteket, zenés esteket, könyvbemutatókat, felolvasóesteket szerveznénk. A belső terek felújításával, illetve a hálószobák korszerűsítésével lehetőségünk lesz arra is, hogy vendégeinknek, táborozóinknak szállást biztosítsunk, de a terveink között szerepel az is, hogy kiadjuk a felújított szobákat. Az a hosszú távú célunk, hogy ez az épület ne csak kulturális, hanem gazdasági szempontból is megerősítse az egyesület működését: segítse az önfenntartást, és hozzájáruljon ahhoz, hogy az itt dolgozó négy alkalmazott munkája biztosított legyen, sőt akár bővülhessen is a csapat. Mindez egy olyan közösségi tér kialakítását jelenti, amely a magyar identitás megőrzését, az összetartozás érzését és a kulturális sokszínűség megélését szolgálja. Egy olyan otthont szeretnénk megteremteni, ahol a magyar szó, a kultúra, a közösségi élmény állandó jelenlétté válik. Ez az épület a megmaradás és a megerősödés szimbóluma lesz – nemcsak a jelen, hanem a jövő generációi számára is – zárta gondolatait Tóth Ramóna.
Nyitókép: A nagykikindai Miasszonyunk Iskolanővérek rendháza az utca felől (Fotó: Vidács Hajnalka)
