Cigi

Időben szólok! Három héttel korábban. Ennyi idő elegendő arra, hogy felkészülhessél a nagy napra. Nekem sem kellett több. Igaz, nem május 31-én történt, a dohányzásellenes világnapon, hanem decemberben, de ez mindegy. A lényeg az elhatározás, az, hogy most, ezen a napon megnyomjad a delete gombot, sőt a delete and wipe parancsot, hogy még nyoma se maradjon agyadban ennek az átoknak. Mert végső soron az. Pedig nem átokként sújt rád, amikor először a kezedbe veszed. Izgalmas játéknak tűnik, a felnőtté válás illúziójának, még ha néhány percre is. Azt csinálom, amit a nagyok! Persze félve, titokban, hogy senki se lássa.

Történt így, hogy általános iskolás koromban a haverjaimmal elbújtunk egy elhagyatott épület előtti bozótosban. Jó mélyen, távol a járdától, ahol abban az időben kevesen járkáltak, de mégis, ki tudja. Egyikünk elővett a zsebéből néhány cigit és egy doboz gyufát, majd rágyújtottunk. Tíz méterre a járdától, a bozótosban. Mi ugyan nem látszottunk ki, de a füst, amelyet buzgón pöfékeltünk, arról árulkodott, hogy odabenn valami történik. Nem pápaválasztás ugyan, de hasonló dolog. Ott, a bokorban dőlt el, hogy ki tud a legjobban cigizni. És az győzött, aki köhögés nélkül mellre tudta szívni a füstöt. A füstkarika készítésének technikáját már később sajátítottuk el, a nagyobbaktól.

Ott ücsörögtünk tehát a bokrok között, és eresztgettük a füstöt. Persze, nem mindennap, csak amikor sikerült valahogy cigarettához jutni. Én időnként apám dobozából csentem el két-három szálat. Féltem, hogy majd észreveszi, de sohasem hiányolta a dobozka tartalmát. Ez annyira felbátorított, hogy egy idő után a szekrényéből, ahol a kartonra vásárolt cigarettája állt, időnként kiemeltem egyet-egyet.

Ebből sem lett baj, nem gyanakodott rám, hanem magát szidta, hogy már megint sokat dohányzik. „Le kellene szoknod”, mondogatta anyám. „Igen, le”, válaszolta mindig, de a családi költségvetésben továbbra is maradt a cigaretta.

Akkor még, tizenkét-tizenhárom éves korunkban, a cigaretta nem azért kellett, hogy nikotinvágyunkat csillapítsuk vele, de ahogy múlt az idő, és ahogy egyre többet gyakoroltuk a felnőtté válást, már kötelezővé vált a zsebben a cigaretta, később pedig már hiányzott, amikor nem volt. Házibulikon, diszkóban, a korzón. És lassan, de biztosan olyannyira rászoktunk a cigizésre, hogy nikotinfüggővé váltunk. Pedig még nem is voltunk felnőttek. És amikor már azzá lettünk, és saját munkánkból kellett megélnünk, elkezdtünk azon gondolkodni, hogy le kellene szokni erről az átokról. Ekkor már többször is éreztük, hogy nem egészséges, amit teszünk. Kínozott bennünket a reggeli köhögés. Meg aztán a családi költségvetés sem volt mindig akkora, hogy elbírja a levegőbe való értelmetlen füstöltést. Ekkor kezdett lassan érni a fejemben, hogy le kellene szokni a cigiről. És leszoktam. Először, majd másodszor, majd harmadszor… Mark Twain mondta volt, hogy „a dohányzásról pofonegyszerű leszokni, én magam is százszor megtettem”. Így volt ez velem is, amíg nem nyomtam meg a delete and wipe gombot magamban. Mert – mondták többen is – ezt csak így lehet megtenni.

Kétezer decembere volt, szilveszter előtti nap.

Húsz évre rá, kétezer-húszban ismét rágyújtottam. Minden ok nélkül.

Vagy mégis volt rá okom? Talán az, hogy második gyerekkoromba léptem, és ismét bizonyítani szeretnék valamit, vagy azt az illúziót kelteni magamban, hogy ismét húszéves vagyok. Nem tudom, de azt igen, hogy ismét arra gondolok, hogy jó volna leszokni a cigiről. Csak azt nem tudom, hogy lesz-e rá időm…