A macskák világában a barátság legalább olyan bonyolult, mint az embereknél, csak több a dorombolás és kevesebb a chatelés. Soma, a mi büszke, fenséges, néha kissé hisztérikus kandúrunk, nemrég új szomszédokat kapott. Két mini szőrgombóc költözött be az udvar túloldalára, és alaposan felforgatták az eddig megszokott macskakozmoszt.
Az egyikük fekete, mint a kávé a hétfő reggelben – ő Šećer, ami ironikus módon cukrot jelent, de a nevével ellentétben inkább fűszeres, mint édes. A másik Batman – fekete-fehér mint egy öltönyös komikus a némafilmek korából, csak sokkal hangosabb, főleg, ha éhes. Két energikus, kíváncsi kiscica, akik első nap még remegő bajusszal néztek körbe, de aztán gyorsan felfedezték az egész udvart – meg persze Somát is.
Soma először csak az ablak mögül figyelte őket, mint egy bérház nagypapája, aki nem szereti a zajos fiatalokat, de titokban hiányzik neki az élet pezsgése. Aztán, ahogy nyílt a szomszéd ajtó minden reggel, és Šećer meg Batman kirajzottak az udvarra, Soma szép lassan elkezdett az udvar másik oldalán ólálkodni. A barátság – mármint a macskáké – ilyenkor úgy kezdődik, hogy senki sem néz senkire, csak „véletlenül” ugyanoda mennek kaparászni.
Néhány nap, és már együtt száguldoztak, felváltva kergetve egymást vagy egy falevelet. Soma, aki eddig csak embereknek dorombolt (meg a hűtőszekrénynek, ha nyitva maradt), most két apró szőrlabdával osztotta meg a reggeli napsütést. Persze, néha kicsit túlkompenzált: egy-egy mancs túl erősen csattant Batman hátán, vagy Šećer farkán hagyott „véletlenül” egy karmot, de ezek inkább baráti civódásoknak hatottak, mint valós konfliktusnak.
És amikor együtt heverésztek a járdaszélen, mint három jóllakott oroszlán a szavannán, az embernek olyan érzése támadt, hogy a világ rendben van.
Aztán jött a hír. A szomszédok – kedves, fiatal pár – munkát kaptak Finnországban. Oda nem lehet csak úgy elvinni a cicákat. Vagyis, lehetne, de most nem tudják. Így hát Šećer és Batman nem tartanak velük, hanem elköltöznek az egyikük szüleihez, vidékre.
Az utolsó közös reggelen Soma már a szomszéd ajtó előtt ült, mielőtt az kinyílt volna. A cicák kijöttek, kicsit mintha lassabban, mint máskor. Játszottak, de nem úgy, mint máskor. Volt benne valami búcsúféle. Még a verekedés is hiányzott.
És amikor a hordozó előkerült, és a gazdáik óvatosan beemelték a két kisbarátot, Soma csak ült. Nem szaladt, nem bújt, nem nyávogott. Csak nézett.
Délután már egyedül járta a kerítést. Aztán felugrott az ablakba, és halkan, alig hallhatóan morgott egyet a hűtőre. Talán nem is neki szólt. Talán csak a csendnek.
Nyitókép: Kopasz Tamás felvétele
