A Magyar Szó Üveggolyó mellékletének március 2-án megjelent számában érdeklődéssel olvastam Lovas Ildikónak A város lelke, avagy identitásjelek című, komolyan elgondolkodtató, számonkérő írását. A minden tekintetben rendhagyó írás nagy múltú városunkról, Szabadkáról, mindenekelőtt annak a XIX. században épült hatoszlopos, timpanonos, gyönyörű színházépületéről szól.
Egy kis részletet idézek belőle: „1985-öt írtunk. Szabadka fürdött a büszkeségben, hogy belépett a világ vérkeringésébe a világ legnagyobb Zsolnay szökőkútjával, és boldogan olvasta a hétvégi újságokban, hogy a város modernizálása itt nem áll meg! Berlinben, Belgrádban, Zágrábban és más nagyvárosokban, ahol a valódi kulturális megújhodás zajlik, és ahol városvezetőink tájékozódtak is a művészeti élet meghatározó irányairól, olyan szerencse érte őket, hogy Ljubiša Ristić igent mondott a felkérésre, és eljön mihozzánk, hogy felrázza a tespedésből a népszínházat, annak szerb és magyar társulatát, megfosztva őket poros hozzáállásuktól és elképzeléseiktől. Így tehát 1985-ben a zöld szökőkúttal együtt Ljubiša Ristićet is meghozta nekünk az akkori polgármester!”
Idéztem ezt a kis részletet, mivelhogy Ristić „úr” jövetelével, 1985-ben kezdődött meg a büszke város, Szabadka kálváriája. „1985-ben »mentőangyalnak« Szabadkára hozták Ljubiša Ristić magyarul egy szót nem értő szerb rendezőt, aki maga mögött tudva a város és a tartomány akkori vezetőségének fenntartás nélküli támogatását, röpke néhány év alatt elérte azt, amit korábban senkinek sem sikerült: előbb a nézőket vadította el a színháztól, aztán magát a színházat is teljesen tönkretette. Épületestül, társulatostul, mindenestül” – írja Barácius Zoltán Mestermutatványok c. kötetében.
Ugyanis a ristići különítménynek mindenekelőtt a nagy múltú színházépület volt a célja! Azt kívánták „eltüntetni”, mivelhogy az az ósdi építmény nem illett bele a magukkal hozott kulturális megújhodásba.
Emlékszem, hogy amikor színjátszásunk „megmentői” le akarták rombolni az épületet, amikor a már jól ismert buldózerpolitikájukat kívánták érvényesíteni az észak-bácskai metropoliszban, felhördültek az emberek. Garay Béla, színházművészetünk meghatározó nagy egyénisége nyílt levélben fordult a szabadkai műemlékvédő intézethez. Béla bácsi levelének befejező sorait idézem: „Ez az alapjában, stílusában monumentális épület egyik kiemelkedő dísze a város egyre szépülő, mindinkább kulturális külsőt nyerő főterének, amelyre méltán büszke városunk minden polgára. Ennek a klasszikus kort idéző épületnek a lebontása és esetleges, stílusát megtörő átalakítása merénylet lenne a tervezett városszépítés ellen, Szabadka műemlékvédő intézetének egyik kardinális feladata ennek megakadályozása. A város polgársága, színészei és színházi alkalmazottai nevében kérem Önöket, tegyenek meg mindent, hogy egyesek romboló terve ne sikerüljön, és színházépületünkben unokáink, dédunokáink is előadásokban gyönyörködhessenek, és hálatelt szívvel gondoljanak azokra, akiknek mindezt köszönhetik.”
A Népszínház megroggyant, megcsúfult épületét most újraálmodják. A város féltő keze nyúl feléje, hogy újra az legyen, ami volt: az ott élők (s nem csak az ott élők) csodálatos temploma, igen, temploma, amelyben másfél évszázaddal ezelőtt kondult meg először a harang! Színháztörténetünk egyik legszebb fejezete jegyzi, hogy 1854. december 16-án Szabadkán felavatták az új színház épületét, és hogy azon az ünnepen Latabár Endre társulata bemutatta A két Barcsai című színművet. A fellépők között ott voltak a magyar színjátszás nagyjai: Jókainé Laborfalvi Róza, Komlóssy Ida, Egressy Gábor és Szigeti József.
Csakhogy Ristić „úr”, a mi kulturális megújhodásunknak igaz elkötelezettje, „áldásos” tevékenységével nemcsak a város műemlékét igyekezett semmissé nyilvánítani (szerencsére nem sikerült a nagy Mágusnak), hanem a Szabadkai Népszínház magyar társulata is gondot jelentett számára. Megoldotta. Igaz, rafinált módon, de megoldotta. Brestyánszki Boros Rozália Decenium című könyvében olvasom: Ristić „úr” egyszerűen megszüntette a két társulatot, azaz úgymond összeolvasztotta őket, és „multikulturális” színházpolitikája eredményeképp tízéves uralma alatt a magyar társulatból nem maradt Szabadkán senki sem?!
Valamit azért nem értek. Első hivatásos magyar színházunk, a szabadkai, 1945. szeptember 19-én alakult meg. Ugyanis a város, Szabadka elöljárói az említett napon hozták meg a színházalapításra vonatkozó döntésüket. A kérdés egyszerű: Ki hatalmazta fel Ristić „urat”, hogy az említett döntést megváltoztassa, hogy egyszerűen semmissé nyilvánítsa? Azt hiszem, hogy annak, aki majd egyszer megírja a Szabadkai Népszínház körül zajlott és még mindig zajló dolgokat, lesz mit papírra vetnie.
Befejezésül a színházhoz kapcsolódó emlékezetes élményemet szeretném még elmondani. Ugyanis több mint hatvan esztendővel ezelőtt, 1954-ben, amikor száz esztendő jegyét írta fel az idő a Népszínház homlokzatára, amikor a nagy évfordulóra emlékezett a város, ünnepelt a színház, a nézőtér egyik sarkában ott szorongtunk a feleségemmel együtt (mindketten a Népszínház harminctagú magyar társulatának a tagjai voltunk). Felejthetetlen volt az a csodálatos, bensőséges ünnep. Felejthetetlenné tette Szabadka hűséges közönsége. Azért említem ezt most, mert nemcsak remélem, hanem hiszem, hogy ez a színházához ragaszkodó, színművészeit becsülő közönség a régi szeretettel fogadja majd ott, a régi/új épület színpadán, a nem könnyű megpróbáltatások után, a társulatot! S ez az újbóli találkozás ünnep lesz, bensőséges ünnep. Ezt várjuk, ezt az ünnepet, mindannyian itt a déli végeken!
