Nemes Fekete Edit kerámiaművész kiállítását nézhetjük meg e hó közepéig a Szabadkai Kortárs Galériában. Tekintettel a gazdag alkotópályájára, lehetett volna alkalmat találni, hogy miért pont most állították ki a műveit, de erre egyáltalán nem volt szükség. Ahogyan azt Kucor Tamara kurátor is mondta a megnyitón, Nemes Fekete Edit alkotásai önmagukban indokolják, hogy időről időre visszatérjünk hozzájuk, és újabb nézőpontokból fedezzük fel azokat. A kiállítás kapcsán Kucor Tamara beszélgetett Nemes Fekete Edittel.
Az esten sok mindenről szó esett, például a kishegyesi művésztelepről, amely régebben akkora újdonság volt, hogy a helyiek kíváncsiskodva fordultak be a napi teendőik végzése közben, hogy megnézzék, mivel foglalkoznak a résztvevők; és azt is hallottuk, hogy Nemes Fekete Edit műveibe ott is belefuthatunk, ahol nem számítunk rá. A régi szabadkaiak még bizonyára emlékeznek egy bizonyos teknősbéka alakú perselyre, amely az ő munkája nyomán készült. Sokan még őrzik otthon. Nemes Fekete Edit életművét viszont egészében véve érdemes igazán kutatni. Erről is volt szó a beszélgetésen. Annak idején idősebb, nagy tudású szakemberként Bela Duranci vette górcső alá az alkotói pályáját, most Kucor Tamara szűrőjén át vizsgálhatjuk meg a műveit, közben pedig dr. Ninkov K. Olga merült bele az életműbe, hogy alapos monográfiát készítsen.
Arctalanok, tisztaság, emberek
A beszélgetés során Nemes Fekete Edittől megtudtuk, hogy sokat dolgozott emberekkel – kollégákkal, újságírókkal, tanítványokkal, a szüleikkel –, művészileg mégsem foglalkozott az emberrel. Ez alól a gyerekek képeztek kivételt.
– Amikor embert formázunk meg, általában tükröznie kell azt is, akiről mintázzuk. Egyszer csak arra jöttem rá, hogy ezzel márpedig problémám van. Az emberek ugyanis sokszor nem őszinték. Felületesek, de próbálnak feltűnni, kitűnni, és ennek érdekében akár hazudnak is. Sajnos azt tapasztalhatjuk, hogy épp az ilyen emberek örvendenek köztiszteletnek, legalábbis nagyobbnak, mint akik nyíltan beszélnek valamiről. Ezt nem akartam kivetíteni az alkotásokra. A mai időkben azt látom, hogy mindenki siet, nincs idő meghallgatni a másikat. Ha valaki őszinte érdeklődéssel megkérdezi a másik embert, hogy hogy van, a válasz kurtán csak ennyi: köszönöm, jól. A régebbi időkben, amikor elkezdtem foglalkozni a figurákkal, a növényeket láttam el emberi jellemzőkkel. A gyerekeket viszont szívesen megformáztam, mert bennük még láttam a lelki tisztaságot. Az embereket sokszor ábrázoltam arctalanul, megtisztítva minden feleslegestől. Csak fej és haj. Ugyanis a száj, az orr, de főleg a szem, sokat elárulhat a karakterről. Azután rájöttem, hogy a haj is sugallhat valamit – fejtette ki.
Emberek, példaképek, föld
Miért nem választott magának példaképet, és mit jelent számára a föld? – ezekről is szó volt a beszélgetésen.
– A tanulóévekben nyilván sok könyvet olvastunk, sok kiállítást tekintettünk meg. Azt vettem észre a diáktársaimon, hogy könnyen kerülnek a már elismert alkotók munkáinak hatása alá, és ahhoz hasonlóan kezdenek el alkotni is. Ezt nem tartottam sem őszintének, sem helyesnek. Inkább a lopást láttam benne, de főleg azt, hogy nem hiteles. Számomra a hitelességhez a saját élmények is hozzátartoznak. Azt, amit alkotok, előbb átengedem a saját szűrőmön. Azt is láttam, hogy a tanárok könnyebben osztályozzák a már ismertet, a felismerhetőt, mint az egyedit, ami számukra ismeretlen, és nem tudnak vele mit kezdeni. Mégis úgy gondoltam, hogy inkább kapjak kisebb osztályzatot, de valami sajátot készítsek. A természet, a környezetem, az életem, az itt élő emberek, az ő életük, a munkáik – az motivál igazán. Minden, ami körülvesz, a saját közegem. Ebbe beletartozik minden hely, ahol megfordultam, mert hatottak rám a látottak, a tapasztaltak, legyen szó Vajdaságról vagy külföldről.
A föld az, ami a legközelebb áll hozzám. Amikor a családomról kérdeznek, azt mondom, apám-anyám földműveléssel foglalkozott, én pedig ezt folytatom. Az idők során a földdel kötött kapcsolat egyre jobban kezdett érdekelni, akár a temetések, az élet befejezése kapcsán. Közben arra is rájöttem, hogy a föld nem csak véget, a kezdetet is jelenti. És végeredményben mindent a földből kapunk. A termést, a növényeket, a fákat, amelyek a levegőt biztosítják. A földön élünk, a földből élünk, és ott is végezzük. Ráadásul a kerámiafestékek is a földből származnak. Bányákból bányásszák ki az oxidköveket, és azokból készül. A föld nagy inspiráció. Mindenünk a föld – emelte ki.
Föld, díjak, idő
Nemes Fekete Edit alkotásaiba sokfelé belefuthatunk, polcok, fiókok, szekrények is őrzik, hiszen díjak készítése is fűződik a nevéhez.
– Felkértek, hogy készítsek Csépe Imre-emlékplakettet. Általában a plakettekre rátették az alkotó képét, a nevét, és ráírták kinek és miért ítélik oda. Én viszont sokat gondoltam a földre, és arra jutottam, hogy ezt a portrét egy rögre teszem. A földművelésben tudjuk, hogy amikor ásóval kiemelünk egy ásónyi földet, szép formát kapunk. Ha a föld kicsit nedves, akkor különösen szép sima az alakzat. Ha valaki ügyesen ás, szépen egymás mellé rakja ezeket az ásónyomföldeket. Amikor ekével szántanak a földművesek, az ekevas nyomán szintén szép sima formát kapunk. Hantokban gondolkodtam, és a kúpszerű formánál kötöttem ki. Egyik oldalára rákerültek a nevek és Csépe Imre portréja. Azt is önállóan készítettem, fotó alapján. Azután megmutattam a családtagjainak, és arra kértem őket, mondják meg őszintén, hasonlít-e Csépe Imrére. Néhányszor láttam ugyan, de közelről nem ismertem. A fia és a felesége azonnal ráismert, így bátran tettem rá a plakettre. A rög másik oldalára egy Csépe-idézet került. A harmadik oldalára pedig varjak. Csépe Imre ugyanis a szabadidejében szeretett a földre, a fűre feküdni, és a varjakat nézni. Több mint tizenöt évig, évente két-három Csépe-plakettet készítettem. Ez a hantszerű forma pedig annyira megmaradt bennem, hogy utána több mindenhez használtam alapnak, mert köze volt a földhöz. Számomra a föld végtelen inspiráció.
A fa is a földből nő ki. A Magyar Életfa díjjal az volt a cél, hogy a szervezők elismerjék azok munkáját, akik a kultúrában több évtizede tevékenykednek. Legyen szó alkotásról, szervezésről, tanításról, szinte bármiről. Azon gondolkodtam, hogy ennek a díjnak szerteágazónak kell lennie. Eszembe jutott a fa, ami méltóságteljesen áll, gyökerei vannak, levegőt, árnyat, zöldet, szépet ad – részletezte, és mint hozzátette, a díjat ő maga is megkapta, otthon van a falon.
Habár mára számos díjban részesült, elmondása szerint negyven évbe is beletelt, mire az alkotómunkáját díjakkal jutalmazták.
– Amikor az ember dolgozik, számít valamilyen visszaigazolásra. Legyen szó bablevesről, amit főzünk, vagy bármi másról. A kerámiáimat mindenki dicsérte, a takarítónőtől a kollégákon át a látogatókig, de senki sem értékelte díjjal vagy oklevéllel. Tettem a dolgom, dicsérték a munkámat, de amikor díjat ítéltek oda, mindig más kapta meg. Ez csak azért ejtett kétségbe, mert körülöttem szinte mindenki kapott valamit, emiatt én is megkívántam. Máskülönben úgy gondolom, hogy amikor idő előtt díjaznak valakit, amiért még igazán meg sem dolgozott, az nem mindig jó, mert elhagyhatja magát az illető. Egyesekre jól hatnak az elismerések, másokra nem. Valahol viszont mindenkinek szüksége van dicséretre, legyen szó a bableveséről vagy a kerámiaalkotásáról. Végeredményben számomra az a fontos, hogy az alkotásaim hassanak másokra, hogy azután a reakciók visszahassanak rám – hangsúlyozta.
Nemes Fekete Edit alkotásait május 17-éig tekinthetjük meg a szabadkai Kortárs Galériában. A művésznő kiállított munkáiról és a megnyitóról a fotókat Molnár Edvárd készítette.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
