Amikor már tudod
Amikor már tudod, hogy nem ér semmit
amit tudsz, mondhatsz bármit, szerethetsz bárkit,
lógni fogsz, de meglógni már nem tudsz,
rég túl vagy az emberélet útjának felén,
döcögtél ide-oda a világmindenség kerekén,
voltál dicsérve, voltál korholva, voltál szeretve,
voltál megbotozva, nem tudod a Himnuszt,
nem tudod a Miatyánkot, nem tudod, hogy ki vagy,
indulnál világgá, de azt sem tudod, hogy hol vagy,
azt hiszed, mindent tudsz, s valóban mindent tudsz,
a rendszer kiválóan működik, és te a kezedet
bámulod, mint egy meghibbant: ez most mi?
A nagy mű, amihez semmi közöd, a nagy diktátor,
akit te is megfosztanál a tróntól, és én melletted
lennék ősz fejemmel, és reménykednék, hátha most,
hátha most sikerül az, ami eddig még senkinek.
Melletted lennék, és szó nélkül menetelnék veled,
úgy sem ér semmit már a szavam, olyan világtalan.
Melletted mennék, és hallgatnám az utca zaját,
mindenkiről szépeket gondolnék, s ez vigasztalna,
mert álmomba egyre csak vészjelző képek jönnek,
és ezen már nem segíthet senki, ezért megyek én is
így tudatlan az utcán, amíg ennek is vége nem szakad,
mert mindennek vége szakad, a szabadságnak
és a szerelemnek is, és azt mondják, hogy a csillagok
fénye is kialszik egyszer. Mit keresek hát én itt, ebben
a véges univerzumban, ha nem kellünk egymásnak?
Rakjunk tüzet, legyen meleg és világosság valaki másnak.
Ezt a verset sem
Ezt a verset sem viszem magammal abba az árnyékvilágba,
teleírom lényegtelen dolgokkal, apró semmiségekkel,
s csináljon vele aztán ki mit akar, nem kell majd hozzá
titkos jelszó, sem online konvertáló, papírra írom,
mint régen, s el is szavalom, ha megkérsz szépen.
De lehet, hogy jobb volna magammal vinnem,
kevesebb szemét itten, s jól jönne az átköltözésben,
megpihennék a sok kis semmiségen, mielőtt az inga
átbillen. Amúgy maradnék még sokáig a határon innen,
nem számít, hogy éppen albérletben vagy főbérletben,
úgy is csak ideiglenesen, ami pedig odaát van,
kit érdekel ebben a vadvilágban, fontos hogy ne fájjon;
aminek pedig fájnia kell, hadd fájjon, ugye, barátom?
Ha akasztani visznek, úgy teszek mint ahogy a hívők
hisznek, ha van másvilág, jó, ha nincs, akkor is jó,
a pokolban leszünk többen, elveszünk, mint szamár
a ködben, ide-oda terelnek okos gyerekek, okos városban,
okos autóban, aztán otthagynak egy újrahasznosítóban,
a szívem már nem kell senkinek, de talán a koponyám
egy író deák asztalán dísznek, vagy a májam halálhírnek,
a lelkemet már az ördög sem venné meg, lehet hogy
nincs is. Ez nem is az én versem, egy ismeretlen dudás
fújja, madárlátta dalocska, ami jó lesz a hosszú útra,
elfelejteni amit lehet és amit szabad, szeretni azt is
aki fölakaszt. Ha elfogy a lélegzetem, ne keress már
semmit bennem, ha ezt a verset véletlenül itt felejtem,
ne sajnáld, vesd a tűzbe, s mint egy jószívű bennszülött
táncold körbe, s aztán a biztonság kedvéért pisild le.
