2024. március 28., csütörtök

Becsült szóra?

Elégedetten nyugtázta az amerikai elnök, hogy hadserege teljesítette az április 14-i küldetését Szíriában. Donald Trump nem légicsapásról beszélt, csak küldetésről. Pedig az külső katonai beavatkozás volt, az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia részvételével.

A helybeli lakosság szempontjából szerencsésnek bizonyult az akció: senki nem halt meg, a szíriai katonák közül is csak néhány sebesült meg.

Tart-e a szíriai háború kiterjedésétől?

 

Nem, helyi konfliktus marad: 58 (32,95%)

Igen, a háború a térség más országaira is átcsaphat, sőt globálisan is érezteti hatását: 86 (48,85%)

Nem foglalkoztat a téma: 32 (18,2%)

Trump dicsérő szavai azonban rosszul csengenek, mivel Georg W. Bush volt amerikai elnök szintén a „küldetés teljesítve” kijelentéssel jelezte Szaddám Husszein iraki ex vezér elfogását, s az országa elleni 2003-as – amerikai–brit vezetésű – intervenció befejezését. Hamarosan kiderült azonban, hogy rosszul fogalmazott: a konfliktus nem ért véget, hanem évekig folytatódott, rettenetes pusztításokkal és rengeteg áldozatot szedve.

Szíriában sem fejeződött még be a vérontás. Sőt a háború már a nyolcadik évébe lépett, és a Nyugaton diktátornak tartott szíriai államfőt, Bassár el-Aszadot sem sikerült elfogni senkinek. Ráadásul a hazaiak mellett külföldi katonákból is bőven állomásoznak Szíriában. A kormányt támogató és támadó (fanatikus iszlamista) zsoldosokból sincs hiány.

Az amerikai–brit–francia légicsapások célpontjai mégsem ők voltak. Sőt a támadás sem hozható összefüggésbe velük.

Az USA és két szövetségese azért hajtott végre korlátozott jellegű büntetőakciót, hogy megtorolják azt a támadást, amelyet állítólag harci gáz segítségével Aszad erői indítottak április 7-én a Damaszkusz tőszomszédságában található Gúta település civil lakossága ellen. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2013-ban határozatban tette lehetővé katonai erő alkalmazását a szír rezsim ellen, ha az vegyi fegyvert vetne be.

Hivatalos indoklás szerint a három nyugati hatalom – a kilőtt rakétákkal és manőverező robotrepülőgépekkel – el akarta rettenteni az Aszad-rezsimet a vegyi fegyverek előállításától, terjesztésétől és alkalmazásától. Ezért olyan célpontokra csaptak le, amelyekről gyanították, hogy ott a szíriai haderő harci gázt tárol vagy állít elő. Az akcióval azt is jelezni akarták, hogy nem tűrik, ha a világon bárki más beveti a nemzetközileg tiltott vegyi fegyvereket.

Damaszkusz kezdettől fogva tagadja, hogy Gútában ilyen harci eszközt használt volna. Fő szövetségese, Moszkva ehhez annyit fűzött hozzá: valakik megrendezték a támadást, hogy ürügyet szolgáltassanak a külső beavatkozáshoz. A Kreml szerint a nyugatiak bizonytalan szóbeszéd alapján cselekedtek, s mindent rosszul becsültek fel.

Az oroszok előzőleg azzal fenyegetőztek, hogy visszalőnek. Emiatt sokan attól tartottak, hogy háború robbanhat ki az USA és Oroszország között, ami nukleáris konfliktussal, az pedig a Föld pusztulásával végződhetett volna.

Mindez riogatásnak bizonyult, ami aligha meglepő, hiszen a bolygó megsemmisítése nem érdeke a szembenállóknak, a végpusztulásból semmi hasznuk nem származna. Annál inkább a kordában tartott háborúkból, amelyek hatalmas pénzeket, nyereségeket hoznak a konyhára.

Szószólóik mindig ebből indulnak ki. Fegyvergyáraik szállítják ugyanis a hozzávalókat, a beavatkozó „baráti” kormányok a segélyhadakat és a tanácsadókat (szükség esetén a ceruzát a zsákmány összeírásához, új határok kijelöléséhez), a pusztítás utáni újjáépítőket, beruházókat. A gyógyszergyáraik meg a gyakran lejárt szavatosságú orvosságokat, a titkosszolgálataik az álhíreket, a médiájuk a mindenféle (üzleti reklámokkal tarkított) jelentéseket…

Szíria évek óta szomorú bizonyítéka az önző és álszent államok, a nagy és regionális hatalmak, illetve a hadimilliomosok kíméletlen játszmájának. Az ottani fegyveres konfliktus már régóta nem Aszad rendszerének megbuktatásáról szól, hanem a háborúban érintett rivális kormányok – megbízottaik és bérenceik révén – egymás ellen vívott küzdelméről.

A viadalban az amerikai–brit–francia légicsapás csak látványos erőfitogtatás volt. Ha ugyanis a gáztámadásokat akarták volna megbüntetni, már vagy hetvenszer odacsaphattak volna. Ennyire tehető ugyanis az elmúlt öt évben Szíriában vegyi fegyverrel elkövetett akciók száma. A Nyugat ezekre csak kétszer válaszolt: tavaly tavasszal, amikor Trump parancsára lőttek szíriai célpontokat, és idén április 14-én. A legutóbbi egy jól átgondolt művelet volt. A támadók mindenkit előre figyelmeztetettek, az oroszokra pedig különösen ügyeltek, nehogy kárt tegyenek bennük.

Igyekeztek kizárni a konfliktus kiterjedését és a világháború kirobbanását is. Washington közvetlen összecsapást se akart kockáztatni Oroszországgal, sőt egy kilátástalan konfliktusba se akart belebonyolódni Szíriában. (Épp elég neki Irak és Afganisztán, ahol már több ezermilliárd dollárja ment füstbe.)

Nem tudni azonban, hogy mi lehetett a harci bevetés valódi indítéka, és azt sem, mit sikerült vele elérni. Bizonyára nem Aszad megijesztése volt a cél. Ő nem fél annyira, hogy elmeneküljön; 2011 óta állja a sarat, elsősorban külföldi fegyveresek támogatásával. Ráadásul évek óta Moszkva bábfigurája. Ergo: nem futhat csak úgy el.

A bombázás egyébként sem idézett elő komoly változást a szíriai helyzetben, és a háború menetét sem módosította. Ahhoz az ott állomásozó orosz és iráni katonákat is lőni kellett volna, ám azt az USA és szövetségesei nem akarták.

Ezzel viszont alighanem inkább a Szíriában tapasztalható szilárd orosz–iráni jelenlét megerősítéséhez járultak hozzá, holott elvben ennek épp az ellenkezője a Nyugat célja a Közel-Keleten, ahol régóta folyik a küzdelem a jobb pozíciók megszerzéséért.

Ezúttal Szíria a soros. Óriási téttel bíró politikai és üzleti sakkjátszma zajlik érte, amelyben a remi elfogadhatatlan. A küzdelem egyik nagymestereként Oroszország a saját befolyásának növelését, megszilárdítását szeretné itt elérni, sőt a szomszédos Irakban is.

A küzdelemben Moszkva áll nyerésre. Szolgálataiért Aszad nemrég neki ígérte a szíriai kőolaj- és földgázkitermelés jogát. A telekommunikáció viszont az irániak kezébe kerülhet. Jó eséllyel még az olajfinomítók és a villanyhálózat újjáépítését is ők végezhetik el, ám pénzhiány miatt lehet, hogy ebből egy szeletet átengednek az oroszoknak.

A legutóbbi támadással a nyugati erőközpontok talán arra próbálták meg felhívni a figyelmet, hogy nem ártana az ő érdekeiket is figyelembe venni, mert nem pancserként vesznek részt a játszmában. Alighanem nehezen viselnék el, ha kimaradnának például az újjáépítésből, amely hosszú távon hatalmas üzleti lehetőségeket jelent. (Aszad csak a lerombolt infrastruktúra helyreállítását legalább 400 milliárd dollárra becsüli.)

Persze az is lehet, hogy a minapi akcióval Washington azt üzente: akkor is számolni kell vele a térségben, ha Trump – korábbi megjegyzéseivel összhangban – csökkentené hazája ottani szerepét.